Húsz év…

Mintha egy szempillantás lenne….

Húsz éve Léna lányom épp Olaszországban töltött három hetes szakmai gyakorlatot. 

Bence alig volt hét éves, Zsófi pedig 14 volt, hetedikes.

..és egyszerre vége lett a gyerekkoromnak. Húsz éve annak, hogy szüleim három hónap alatt – mindketten tüdőrákról szenvedve – elmentek abba a másik világba….

1999 mindent elvett tőlem, ami a gyerekkoromat jelentette. 

23- án tudtam kimenni a temetőbe. Bevallom, az utóbbi években már azt érzem, belőlük semmi nincs már ott. Lelkük elment, valahová, ahonnan jött e földre, testük elporladt. 

Hiányoznak…..

41 voltam, amikor el kellett engedjem őket. 

Édesapámról utolsó emlékem, hogy vasárnap van, február utolsó napja, s nem akaródzik hazaindulnom. Érzem, hogy utoljára beszélünk. Közben jön a nővér, ágyat húz, s én segítek neki. 

Amikor kimegy Édesapám megcsókolja a kezemet. Gyönyörű búcsú egy olyan embertől, aki soha nem mondta, hogy szeret, s hogy büszke rám. 

Édesanyám felkelt a halálos ágyából, s eltemette férjét. 

Még három hónap adatott neki. 

Utolsó emlékem róla, amikor utoljára ment ki a mosdóba, de már nagyon nehezen tudott visszamenni az ágyba. 

Mielőtt elment, három napos időutazása volt. Hol kisgyerek volt, hol bíztatott, csomagoljak, mert vissza kell mennem az egyetemre. 

Kedd este ment el, s egy szempillantással vége lett a gyerekkornak. 

Nem mondta többé senki, hogy kisleányom.

Mindketten a karjaimban haltak meg. 

Örülök, hogy nem magányos indulás jutott nekik. 

Már mindent megbocsájtottunk egymásnak, mert ez az élet rendje, s maradt a végtelen szeretet. 

Most Zsófikámnál vagyok, segítek Tili és Teó körül, mert azt tanultam Édesanyámtól, hogy az élőkkel kell foglalkozni. Az elmentek már békére leltek.

Szeretettel gondolok Rátok:

Kaufman Ili