Elment egy ember…

Nem szeretjük a halál szót. Nem szeretjük, mert valahogy a végérvényességet sugallja, de hiszem, hogy a halál csak lezárása a földi életnek…s van valami még utána is. Valami, amiről ködös elképzeléseink vannak, de hiszem, hogy nem pokol és nem mennyország…Persze ez csak az én nézőpontom, tisztelem másokét, akik másképpen gondolják.

Elment egy ember, aki sok-sok évig része volt az életemnek, sokat segített az unokája felnevelésében, s ezért akkor sem tudtam magára hagyni, amikor már nem volt közünk egymáshoz, nem voltunk egy család.

Nehéz természete volt, nehezen tudott szeretni, de amikor a története mögé néztem, megértettem, hogy mi ennek az oka. Az élet, a háború  borzalmas helyzetbe sodorta kisgyerekként, nehezen tudott felejteni. Nem is tudott, hisz minden sejtjével emlékezett a borzalmakra, amiket át kellett élnie. Mi, akik nem éltünk háborús időkben, el sem tudjuk képzelni annak borzalmait. Sokszor belegondoltam, én milyen ember lennék, ha mindazt át kellett volna élnem nekem is? 

Igy könnyebb volt már szeretni őt, hisz tudjuk,  “akiket a legnehezebb szeretni, azoknak van a legnagyobb szüksége a szeretetre”.

Most már ott van, ahol már jó ideje lenni szeretett volna: a fiával és a férjével, s a szüleivel…mind a néggyel, ott túl minden földi dolgon. 

Mindenkit el kellett temetnie, neki jutott ez a szerep a családban. Állt az szülei sírja mellett, a nagynénié mellett, akinek rajta kívül nem maradt senkije, állt a férje sírja mellett, s végül a fiát is el kellett kísérje utolsó útjára. Ennél nehezebb feladat egy anyának nem juthat….de ő ezt is kibírta. Megerősítette az élet. Csak közben meg is keseredett. Nem tudott már bízni senkiben. Egyedül az unokája adott neki örömöt, meg Eszti, akit nagyon a szívébe zárt. Sokat emlegette őket. 

Nem tudott már hinni semmiben, elhagyta az életkedve. Kórházban halt meg, s pont influenza zárlat volt. Csak remélni merem, hogy nem volt egyedül.

Mama, Isten veled!