Közeleg a Halottak napja, s mi megyünk a temetőbe. Megyünk, mintha lenne ott valami, s valószínűleg van is….egy kő, melyre a halottaink neve van vésve, örök emléket állítva embereknek, akik már nincsenek köztünk.
Hol vannak halottaink?
Én is megyek szüleim sírjához, nagyszüleiméhez, viszem a kötelező koszorút, a mécsest, de hiszem, hogy belőlük már semmi nincs a földben. Elporladt mindaz, ami ehhez a földi léthez kötötte őket. S hogy mi maradt belőlük?
Csak az emlékek….a közös kacagások, a közös ebédek, a csodás gyerekkor emléke, a havas táj szépsége, ahogy a szülői ház ablakán kinéztem reggel.
Mindezek bennem élnek, addig, amíg én is élek.
Aztán ködbe vesznek az emlékek.
…de marad a lélek, valahol a messzeségben, időn és téren kívül, az örök otthonban, ahonnan ide érkezünk a Földre.
Hiszek ennek igazában, mert hinni kell valamiben. Hinni kell, hogy van valahol valami, egy hely, ahol a lélek lakik…
Csak így lehet elviselni a halált, annak minden fájdalmával. Mert még most is fáj. Annyi mindent kérdeznék még most is tőlük, de már nem tehetem. Márciusban lesz 20 éve, hogy Édesapám elment, júniusban 20, hogy Anyuka is követte.
Elfogadták, hogy véget ért a feladatuk itt a Földön, s hazamentek.
S nekünk is el kellett fogadni, hogy az ő földi pályafutásuk csak ennyi volt. Mindössze 66 és 71 év. Kevés…kevés az együtt töltött idő, jó lenne még belőle.
Tudom, hogy még találkozunk, s elmondhatom mindazt, amit itt a földi közös létünkben nem tudtam elmondani.
Hogy minden jó volt úgy, ahogy volt. Hogy sokat kaptam tőlük, hogy becsülöm minden pillanatát.
Becsülöm és köszönöm. Hálával és szeretettel …..
