Közhelyek……

Első emlékem hihetetlenül korai….Állok a katiban. Nemrég tudtam meg, hogy a kati a közepén kivágott, négy lábú szék, amelyet gyerekkoromban arra használtak, hogy beleállítsák az udvaron a kisgyereket,  így nem volt vele gond, nem kellett utána futni, amikor senki nem ért rá a gyerekkel foglalkozni . Szóval állok a katiban és bőgök, hogy vegyen már ki valaki. 

A képen nem én vagyok, csak illusztráció. Gyerekkoromban nagyon ritkán készült rólam kép.

Na meg kutyánk sem volt soha. 

Persze senki nem ér rá, így én csak állok a katiban és bőgök. 

Később azért bőgtem, mert iskolába szerettem volna már menni, de még nem volt ott az ideje. Nővérem 2 évvel korábban mehetett, pedig egy fél fejjel alacsonyabb volt, mint én 🙁 . Ez nagyon rosszul esett nekem, így minden nap, amikor ő elment suliba, én ordítottam egy sort. Édesanyám persze már unta, s kizavart az udvarra. Emlékszem, állok az ajtó előtt és bőgök. 
Türelmetlen tudásvágy volt bennem – s nem maradt más választásom, minden nap odaültem a nővérem mellé, amikor leckét írt, így tanultam meg 5 és fél  évesen olvasni. 

Aztán eljött az én időm is az iskolában. Kis falusi iskolába jártam, s minden napját imádtam. Nem volt szenvedés egy pillanatig sem. 7 évesen elkezdtem tanulni, s azóta sem hagytam abba. A tudásvágy semmivel nem kisebb bennem, mint 5 évesen volt, de ma már  másképp látom a világot. Nem akarok benne mindent megérteni. 

Gyorsan múltak az évek. 

Gyönyörű fiatal nő lett belőlem – persze én minderről semmit nem tudtam akkor. El sem hittem volna, ha mondja valaki. 

Közben múltak az évek, gyűltek a ráncok és én dolgoztam, neveltem a gyerekeket és feltétel nélkül szerettem őket.

Hárman voltak, mindegyik külön egyéniség, mindegyik az én húsom és vérem, s nagyon szeretem őket. 

Az évek pedig kitartóan múltak….

A gyerekek kiröppentek…Léna, aztán Zsófi, végül Bence is.  
Volt aki messzebb repült, aztán közelebb …Van aki most is messze él, de az én húsom és vérem mindegyik. Láthatatlan kötelék van köztünk, melyet sem az idő, sem a távolság nem szakíthat el. 

A szeretethez nem kellenek szavak,  sem fizikai jelenlét .

Érzem és érzik ők is…

Elszálltak az évek, volt köztük könnyebb és nehezebb, de mindegyik az én életem része volt. Mindegyik tanított valamit. 
Megbecsülni a jót, meglátni a szépet, megélni az örömöt, szeretni magamat, a természetet, tenni a családért, ha arra van szükség, de nem telepedni rájuk, élni a saját életemet. 

Hat évtized telt el az életemből. 

Csak közhelyek jutnak eszembe – gyorsan eltelt ez a 60 év. Meg kell becsülni minden napot, s meg kell keresni minden napban az örömet. El kell fogadni az évek múlását. Meg kell élni a szépségét. 

Mire az ember hatvan éves, a közhelyek megtelnek tartalommal. 

Jó lenne a gyerekeimet megkímélni az élet nehézségeitől, de nem lehet. A saját útjukat kell járni nekik is, s nekem csak akkor van szerepen ebben, ha tanácsot kérnek, vagy segítséget. 

Müller Péter szavai jutnak eszembe: 

“Ne feledd soha: az élet játék.
Nemcsak elkeseredett küzdelem és harc – hanem játék. Játék, hogy születünk, játékból
tanulunk állni, járni, és fölállni újra és újra, ha fenékre huppanunk.
Ha jól élsz, játékból leszel szerelmes, játékból házas, és játékból lesznek gyermekeid, s
őket is megtanítod arra, hogy bölcsen és vidáman játsszák végig az egész életüket.
Kevesen tudják ezt a titkot.
Abban a hiszemben élnek, hogy a föld siralomvölgy, és szorgalmi feladat élni rajta:
szenvedés, könny és reménytelenség.
Ez igaz, de csak akkor, ha tudod, hogy a világ ugyanakkor színház is, ahol az ember
nemcsak éli, de játssza is a szerepét – lazán, vidáman, gyermeki szívvel.
Ha szerelmes vagy, mondd: most azt játszom, hogy szerelmes vagyok.
Ha elhagynak, mondd: most azt játszom, hogy elhagyott vagyok.
Ha beteg vagy, mondd: most azt játszom, hogy beteg vagyok.
Ne félj játszani! Mély igazság van emögött: akire azt mondod, hogy “én” – az csak egy
földi szereped. Voltál már embrió, baba, gyerek, felnőtt, s leszel talán öreg is, és a játék
végén itt hagyod a jelmezedet, a maszkodat, és mész tovább, új játékok, új szerepek felé.

Soha nem játszottak el egy szép zongoraversenyt görcsös ujjakkal és nagy akarással, és
soha nem írtak még szép verset kedvetlen, játéktalan lélekkel. Kell az öröm! Kell a
játékos öröm ahhoz, hogy valami szép, szabad és élvezetes legyen.
Ne feledd: az életed is egy Mű, amit csakis játékos lélekkel tudsz megalkotni – derűvel.
Előtte megjárhatod a poklokat, “melózhatsz” sokat keservesen, fulladozhatsz is – de a
végén bukkanj fel az árból, és nevess az egészen. A Lélek, aki halhatatlan, vidám benned
és derűs. Öröm nélkül nem érdemes csinálni semmit.”

Kívánom, hogy hidd, tudd és merd így élni az életedet! 

Tudjátok, mit szoktam mondani: az élet egy nagy kaland 🙂 

 Köszönöm mindenkinek, aki hozzájárulás volt ehhez a fantasztikus születésnaphoz!