Az élet kamaszok közt…

Hát lassan vége….nem hittem, hogy még lesz az életemnek olyan szakasza, amikor a nyári szünetet várom újra. Pedig lett. 

Milyen érdekes az élet: első és utolsó munkahelyem is egy középiskola….igaz, egymástól több 100 km-re és több évtizedre, de bevallom a gyerekek nem változtak akkorát, mint én magam.

Novemberben csöppentem vissza a középiskolai tanár – létbe. Nem vártam semmit, hagytam, hogy a dolgok megmutassák igazi lényegüket, túl mobiltelefonokon, chetelésen, túl a digitális forradalmon. S  azt kell mondjam, a világ,  – a kamaszok világa egyáltalán nem változott akkorát, mint gondolnánk. Kis kamaszaink egyetlen dologra vágynak mindenek felett: a bizalmunkra – hogy legyünk elfogadóak a szárnybróbálgatásaikkal kapcsolatban. Legyünk elnézőek, amikor nem találják meg a megfelelő hangot. Nem úgy gondolták. Ezt persze ciki kimondani. 

Keresik önmagukat, s ha visszagondolunk, ez nekünk sem volt könnyű, pedig sokkal egyszerűbb világ vett körbe bennünket. 

Ábrándoznak, szerelmesek, gondjaik vannak, s meg kell hallgatnunk őket. Szeretettel és értő figyelemmel. Partnerként, s nem alá-fölé rendeltségi viszonyban. Ez is a bizalom része! 

Keresik önmagukat egy dzsungelszerű világban, ahol senki nem tud rájuk vigyázni, – ezt persze ők sem nagyon engedik. 

Vigyáznak magukra a maguk módján, közben tapasztalnak, tanulnak, adják a vagányt, szeretnének többnek látszani, mint ahány évesek. Azt hiszik, felnőttnek jobb lenni. 🙂  – és figyelnek egymásra. Támogatják egymást, hallgatnak egymásra, bíznak egymásban. Figyelem a Facebook kommunikációjukat, s örülök, amikor azt látom, törődnek egymással. 

Tapasztalnak, tanulnak, tanulják  a felelősségvállalást, s mi ebben tudjuk őket támogatni. 

Közben nem szabad elfelejtenünk az elfogadást és a szeretetet sem – néha csak egy nagy adag szeretet segít. 

Meg a jó példa, s hinnünk kell, hogy egyszer,  a nem túl távoli jövőben az élet,  a mai kamasz bennünket fog visszaigazolni. 

Tetszik, ahogy kiállnak magukért – bevallom, szoktam is olyan helyzetet teremteni, hogy ezt meg kelljen tenniük. 

Tetszik, ahogy megnyílnak, bizalmukba fogadnak, ez nagyon megtisztelő.

Tetszik, ahogy keresik önmagukat.

Tetszik, ahogy haladnak az önismeret zegzugos erdejében, néha eltévedve, de próbálkoznak, s ez jó!

Jobban tetszene, ha elfogadóbbak lennének önmagukkal, s kicsit jobban szeretnék magukat, – de hát ez nem könnyű. Nem könnyű szeretni egy kamaszt, néha a lehetetlen határát súrolja. Hogy lenne akkor ez pont nekik könnyű?

Azért remélem, az évek során ebben is sokat fejlődnek majd, hisz ez fontos! 

Szeretem ezeket a kis kamaszokat, úgy, ahogy vannak, minden “hülyeségükkel ” együtt. 

Szerethetőek, még ha kamaszok, akkor is! 

Köszönöm a sok tapasztalást, tanulást, köszönöm a sok -sok bizalmat, amit kaptam. Köszönöm, ha taníthattam valami használhatót az élet nagy kalandjára!