Otthon születtem, egy kis faluban, a hitvesi ágyban – ez akkor még természetes volt.
A hitvesi ágyban, amelyben valószínűleg fogantam is, s ami csak pár méterre volt a nagyanyám ágyától és az akkor hét hónapos nővérem is ott aludt valahol a szobában. Ma ez már elképzelhetetlen. Négyen ( később velem együtt öten) egy szobában.
Felnőttként sokszor eszembe jutott, mit érzett az édesanyám, amikor megtudta, hogy ismét gyereket vár, hisz hét hónapja adott életet a nővéremnek.
Vajon édesapám hányszor mondta el a kilenc hónap alatt, hogy ő fiút akar?
Vajon édesanyám örült, amikor a bábaasszony elmondta, hogy lánya született? Vagy meg akart felelni édesapám elvárásának, s mindenáron fiút akart szülni neki?
Ezekre a kérdésekre már soha nem kapok választ, hisz majdnem 19 éve, hogy – szinte egyszerre – indultak arra az útra, amely nem tudjuk, hova vezet, de amelyre mindegyikünknek rá kell egyszer lépnie.
Apám csalódása minden esetre bekerült a családi legendáriumba, a “kedves” történetek közé: két napig nem nézett meg, olyan mérges volt, hogy lány lettem. Nem is úsztam meg a fiús elvárásait: mennem kellett szerszámokat adogatni, amikor szenvedélyének hódolt s motorkerékpárokat szerelt. Nem hiszem, hogy volt még rajtam kívül öt éves lány, aki tudta, hogy néz ki a villás kulcs és a harapófogó. Persze okosan beetetett mindig a megfelelő motivációval, s én be is vettem. Mindig biztosított róla, hogy én vagyok a legügyesebb, de hogy ezt nem gondolta komolyan, abban később már biztos voltam.
Sokszor hangot adott a véleményének, hogy mire valók a nők, s nekem is kiosztotta az életemben a szerepet: férjhez menni és gyerekeket szülni.
Három dologgal azonban nem számolt: hogy okos voltam, szorgalmas és ambiciózus. Volt is vita és konfliktus ebből, hisz tanulni akartam.
Már öt évesen iskolába akartam járni, s nem értettem, hogy ha én vagyok a nagyobb ( magasabb voltam a nővéremnél pár centivel) akkor miért ő járhat iskolába és nem én?
Sok könnyem kihullt, mire megnyílt az iskola kapuja előttem is. Addigra persze már tudtam olvasni, hisz nem mozdultam volna semmi pénzért a nővérem mellől, amikor ő leckét írt.
A mai napig nem értem, hogy mert édesanyám szembeszállni az anyósával és apukámmal, s a kevéske pénzünkből előfizetni nekem a Dörmögő Dömötörre?
Gyakran elbújva olvashattam csak, mert nagyanyám nem nézte jó szemmel. Emlékszem, egyszer felmásztam a padláslépcső legfelső fokára, s hiába kiabáltak, nem jöttem le. Belemerültem a betűk csodás világába, s képzeletben együtt utaztam a mesehősökkel, elhagyva a kicsi falu kicsi házának az udvarát.
Sokszor belegondolok, mekkora ívet írt le az életem az elmúlt évtizedekben. A világ hatalmas változáson ment át, s nekem együtt kellett változni vele. Érzem azonban, hogy az utam visszafele vezet. Nem szeretem már a városi létet, keresem a természet közelségét, vágyom az után a közösség után, amelyet egy kis falu tud csak adni.
Újra változtatni készülök…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: