…amikor már azt hiszed, lassan megismertél az életből mindent, már nem érhet meglepetés, hisz jó rég volt, amikor “lejöttél a falvédőről”, amikor már nem vársz túl sokat az élettől, hisz a fiatalságod elmúlt, a szépséged már csak a fotók őrzik, amikor kissé kiábrándultan vetsz számot az életeddel, akkor egyszer csak megtörténik a csoda…
Nagyszülő leszel.
Kezdetben nem nagyon értesz a nagymamasághoz, csak a szíved melegebb, amikor a karodban tartod a kisunokádat. Aztán megtörténik az igazi csoda…A kisunokád is rájön, hogy Te vagy a nagymamája. Kimondja : Mama, s Te tudod, hogy elvesztél. Vége minden szigornak, nagy elhatározásnak. vége a következetes elveknek.
Egyszerűen csak engedsz a szeretetnek, s hagyod, hogy vigyen a hátán. Hagyod, hogy titkos szálak szövődjenek köztetek, hagyod, hogy közös titkaitok legyenek, hagyod, hogy kapcsolatotokban ő legyen a főnök. Ha olyan voltál, mint én, aki az irányítást csak ritkán engedte ki a kezéből, ebben a kapcsolatban akkor is véged van.
Véged van, s boldogan hagyod, hogy az unoka az ujja köré csavarjon.
Mert ez az élet rendje.
A kapcsolatok olyan minőségét tapasztalod meg, amit eddig soha.
S a szeretet csak árad, hullámzik, felemel s magasra repít.
A csodák sora csak folytatódik minden újabb unokával. Megsokszorozódik, de soha nem elég belőle.
S Te csodaként tekintesz az unokáidra. Úgy, ahogyan a gyerekeidre soha nem tudtál. Lesed a legkisebb növekedését, érzed karjaidban a súlyát, tudod, mennyit nőtt, mióta nem láttad. Hálásan ad egy mosolyt, s Téged eláraszt a boldogság.
Nézed a kétévest, ahogyan próbálgatja a mondatait, ahogy a kis unokatestvére fele fordul, szeretettel, óvatosan simogatva.
Nézed a legnagyobbat, az okosat, aki már iskolába megy, s eszedbe jut, hogy szinte tegnap volt, hogy született. Általa lettél nagymama…most meg már az óvoda is múlt idő.
Nézed az unokáidat együtt. Te ma először látod mindhármat egyszerre, együtt, s átjárja a szívedet a hála, s a végtelen szeretet.
Vannak dolgok, melyek soha sem változnak.
Nagyinak lenni fantasztikusan jóóóó!
