Miért csinálom? – II.

Igen a Balaton imádata kétségtelenül közrejátszik – nem is kis mértékben. 

Azért nem is titkolom, vannak más céljaim is. 

Újra tapogatom a határaimat, s “ismerkedem magammal”. 

S tanulok, folyamatosan, minden helyzetből, magamról is és az emberekről is.

14 nap egyedül a szőlőhegyen, egy tündéri présházban. Számtalanszor közel, s távol nincs ember sehol.

Bevallom, az első éjszaka kulcsra zártam mindkét ajtót, bezártam az ablakot is.

A 14. éjszaka, már nem ért annyit a dolog, hogy felkeljek, s bezárjam a nyitva felejtett ajtót. Tudtam, így is biztonságban vagyok. Elillant a kezdeti félelem, a kitudjamitől. Talán az ismeretlenségtől?

Milyen paradox, hogy  azért féltem, mert közel, s távol nem volt  egy ember sem…De ki is bánthatott volna? Csakis egy másik ember. Lehet, hogy az egyedüllét a legbiztonságosabb?  Ezen jó alaposan elgondolkoztam.

A 14. napra kicsit otthonom lett a présház, a maga kényelmével, az ismerős panorámájával, az ismerőssé vált zajokkal. Fájt a szívem, amikor útra kellett kelnem. 

Aztán most itt ülök egy másik csodás helyen, egy fantasztikus teraszon, nézem a vízen ringatózó vitorlásokat, a Badacsonyból épp elindult sétahajót, a bárányfelhők végeláthatatlan játékát, hallgatom a kabócákat, ahogy fáradhatatlanul zenélnek, – így hűtve magukat –  iszom a táska alján fellelt régi csomagolású 3 in 1 DXN gyógygombás kávémat, s imádom a pillanatot. Igen, ezért vagyok itt. Az ilyen pillanatokért. 

S még miért? 

Hogy ne feledkezzem el a gyökereimről. 

Édesanyám jóleső fáradtságát érzem, ahogy leülök egy végig dolgozott nap után. Ő is fáradhatatlanul dolgozott minden nap, a háztartásban, a kertben, a konyhában, a befőzésekkel, a mosással, vasalással. Munkái soha nem értek véget, csak abbahagyta őket, amikor úgy ítélte meg, ma már megtette, ami mára volt rendelve. Holnap aztán folytatta, ahol abbahagyta. Nem jöttek éjszaka a jótékony manók, hogy elvégezzenek a munkájából egy darabkát is….. Nem hitt már a mesékben. 

Csak pár évvel volt idősebb, amikor örökre befejezte a vasalást, mosást….

Én most folytatom, mert szeretném érezni, amit ő érzett. A fáradtságát, a megelégedettségét, egy végigdolgozott nap után. Mert ebben is hatalmas öröm van.

Aztán persze próbálgatom az erőmet is……mennyi van még? Mit bírok? Megöregedtem már? Vagy még megy a fiatalosabb tempó? 

Sok évtized szellemi munka után ez most kőkemény fizikai munka. Egy másik világ, más kihívásokkal, de semmivel sem kevesebb sikerélménnyel. Mert bírom, s ez nagy megelégedettséggel tölt el. S persze alázatra tanít, s ez sem baj. Elgondolkoztat. Megtanít tisztelni azokat, akik kemény fizikai munkával töltik a mindennapjaikat. 

S persze ismét itt a víz. Tavaly a Fertő, most a Balaton, a maga végeláthatatlan békéjével. Szemben Fonyód, mely sok emléket idéz, még egyetemista koromból. Mintha tegnap lett volna….jut eszembe a közhelyes mondat. 

Ülök, nézem a vizet, a tájat, kortyolom a kávémat, s béke van bennem.