Mindig is tűztem ki célokat. Mentem, tettem a dolgom, s amikor elértem, amit akartam, akkor gyorsan arrébb toltam a célszalagot. Mert ha ennyi megy, akkor biztosan megy egy kicsit több is. Emlékszem gyerekkorom tornaóráira. A magasugrásra, amikor egyre csak emeltem a lécet, s soha nem azt láttam, milyen magasságot sikerült átugrani, hanem egyből azon járt az eszem, hogy akkor 5 cm-rel magasabbra kell rakni a lécet. Ezt tettem mindaddig, amíg már nem sikerült átugranom a magasságot, s aztán ott maradt bennem egy nagy kudarc élmény S vele a keserűség.
Nem, nem a célokkal volt a baj. Sokkal inkább azzal a – ma már tudom – egészségtelen maximalizmussal, a megfelelni akarással, ami mozgatott.
Mozgatott, s megkeserítette a győzelem pillanatait – mert nem engedett örülni az elért eredményeknek, azonnal oda tolta a szemem elé mindazt, amit még nem értem el, s csak ezt engedte látni.
Futottam, kitűztem egy célt, s amikor közeledtem, akkor a célba érés előtt arrébb toltam a célvonalat. Egészen addig, amíg már nem okozott örömöt a célba érés, csak a szenvedés maradt.
Úsztam, eldöntöttem, hány hosszt teszek meg, s amikor kettővel előtte voltam, hozzányomtam még ötöt.
Nem mertem örülni a sikernek, hátha az nem is elég nagy, hátha mások sokkal jobbak, mennem kell inkább tovább, nem (alaptalan?) örömködéssel tölteni az időt.
Sokáig nem tudtam, hogy nem szabad ezt tennem.
Nem szabad másokkal mérni magam, nem szabad mások elvárásai szerint élni az életemet.
Szabad elismerni a saját teljesítményemet is, szabad megélni a célba érés örömét – szabad szeretni magamat is.
Sőt!
Ma már tudom, hogy a kiegyensúlyozott élethez le kell tenni a megfelelési kényszert, a mások elvárásaira figyelést.
Önbecsülés kell, s önszeretet.
Ha tudom ki vagyok, ha ismerem magam, az értékeimet, akkor a világ nem tud kibillenteni a nyugalmamból.
Ha nem így van, akkor sok dolgom van még.
S Neked van dolgod ezzel?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: