Tehetetlenül olvasom a híreket napok óta. Tehetetlenül és a zsigereimben a tenni akarás vágyával. Tudom azonban, hogy az egyetlen dolog, amit tehetek az olaszországi buszbaleset kapcsán, az az, hogy elgondolkozom, mit tanulhatok mindebből?
Három gyermekem három különböző országban él. Egyikük több ezer kilométerre tőlem, csak ritkán tudom anyai karjaimba ölelni. ( Most éppen itthon van ! )
Olvasva a balesetről a híreket, az első ösztönös reakcióm ugyanaz, mint minden szülőnek. Ez pedig a hála. A hála, hogy az én gyerekeim nem ültek azon a buszon.
Én is, mint sok más szülő, próbálom az érintett szülők helyzetébe képzelni magam…próbálok fájdalom emlékeket találni magamban, hogy aztán összemérjem, ahhoz képest mennyire fájhat egy szülőnek a gyermeke ilyen módon való elvesztése. Béna próbálkozásom kevés sikerrel jár – szerencsére.
S aztán újra erősödik a szívemben a hála. A hála azért, hogy semmivel nem fogható a saját életemben ez a fájdalom. Hogy béna és sikertelen az összehasonlítgatás, mert nincs összehasonlítási alapom.
Itt vannak a gyerekeim, s a hála mérhetetlen hullámokat vet a lelkemben.
Köszönöm Nektek, akik ott voltatok azon a buszon…köszönöm azt, hogy nem engeditek feledni a hálát. Köszönöm, hogy életetek adásával tanítjátok a világot arra, hogy ne feledkezzen el értékelni azt, ami megvan. Értékelni, milyen fontosak az emberi kapcsolatok, a család, a szeretet, az együttlét. Az egymásra figyelés.
Köszönöm, hogy nem hagyjátok ezt elfeledni!
Ismeretlenül, de meleg szeretettel gondolok Rátok.
Az iPademről küldve
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: