Régi telek emléke

Felébredve látom, itt a tél. Nem a naptárra nézek, hanem ki az ablakon. Itt a tél, az az igazi,  hóval kísért.  A kép, ami az ablakból fogad  varázslatos, s azonnal a régi telek emléke  kúszik be a szívembe. A kép, ami akkor fogadott, amikor kinyitottuk a spalettákat, s boldogan láttuk, hogy éjszaka havazott.  Különösen szép volt ez a kép akkor, amikor napsütés kísérte.Persze nem szaladtunk a mobilért, s örökítettük meg, hogy posztoljuk a facebookon, hanem türelmetlenül befaltuk a tejbe áztatott kenyeret – a reggelinket – s szaladtunk ki az udvarra.Gyakran akkora hó esett éjszaka, hogy nem tudtuk kinyitni a külső ajtót, ami a hideg  távol tartása céljából került az üvegajtó elé, s csak télen csuktuk be.

Édesapám gyakran az ablakon mászott ki, hogy ellapátolja a havat a bejárati ajtó elől.

Amikor – s ez nem csak háromévente egyszer volt így – nagy hó esett, akkor nem jártak a buszok. Ilyenkor édesapánk nem tudott bemenni a gyárba dolgozni. Persze tartósan nem lehetett otthon maradni, megoldást kellett találni. Sokszor mentek át két faluval arrébb a vasútállomásra, s mentek vonattal Győrig. Még soha nem gondoltam bele abba az útba: gyalog, két falunyi távolságra, hóban, hajnalban. Hatkor kezdődött a műszak.

Amikor otthon volt a hó miatt, akkor a hólapáttal a kezében ment előttünk, s utat vágott az iskoláig. Derékig érő hófalakra is emlékszem.

Emlékszem egy télre. Napközben csapott le a hóvihar. Reggel édesapám még elment dolgozni, de fogalmunk sem volt, hogyan  fog  hazaérni . Nem kapott sms-t, hogy megmentik, ne aggódjon.

Éjfél lett, mire hazagyalogolt. Az autóbusz félúton elakadt, nem tudott tovább jönni Győrből. ( 24 km-re laktunk egy kis faluban).
Édesapánk pedig a nyakába vette a falu orvosának a kislányát, Erős Zsuzsit,  – aki győri általános iskolába járt – s a nyakában hozta haza,  több, mint 10 km-t gyalogolva a folyamatosan szakadó hóban. Vajon merre lehet Zsuzsi és emlékszik-e erre a kalandra?

Amikor nagy hó volt, nem érkezett meg a kenyér sem a boltba.

Persze ez nem volt akkora gond, hisz az ételeink alapanyagát magunk termesztettük : volt krumpli, volt liszt, édesanyám maga gyúrta mindig a tésztát. Volt kenyér helyett kalács. Volt szalonna, hagyma, zsír. A  sparhelt sütőben, hajában  sült krumpli illata most is itt van az orromban, íze a számban.

A havat mindenki maga takarította a háza előtt, az utakat pedig együtt, a falu férfijai.

A  fiatal szomszédok   – kérés nélkül, természetes módon – az idős emberek háza előtt is eltakarították a havat.
Nem szidták a köztisztasági vállalatot – hisz nem is létezett. Igaz, adókat sem kellett fizetni olyan cégek fenntartására, amelyek aztán, ha  helyzet van, csak nehezen, akadozva, hiányosan  látják el a feladatukat.  

Rég volt – talán igaz sem volt?

Ülök az ablak előtt és gyönyörködöm. Hagyom, hogy a lelkemet régi  zord és hideg telek szívmelengető emléke járja át.