12 voltam, s nyiladozott bennem a nő. Felhúztam a kék karton bikinimet, azon ritka alkalmak egyikén, amikor eljutottam egy igazi strandra, s nem csak a falu végén folydogáló (?) ér partján élvezhettem a nyarat.
Gyanútlanul feküdtem a Ciráki szélén, – győriek tudják, miről beszélek – csukott szemmel, s vártam, hogy gyönyörű barnára süljön a testem, ahogy egy igazi nőhöz illik.
S akkor jött két fiú. Jöttek, láttak, s cselekedtek – nevezetesen belelöktek a medencébe. Én meg annyira megijedtem, hogy fuldokolni kezdtem. Két úriember sietett a segítségemre. Kimentettek 🙂
A víziszony évekig kísért.
18 voltam, amikor két hetet tölthettem a Velencei tónál. Express tábor…Mond ez Neked valamit?
Irigykedve néztem az úszókat, s eldöntöttem, hogy megtanulom. Nem tarthatott vissza semmi. Két hétig figyeltem, hogy csinálják mások, s kitartóan, órákig gyakoroltam….két hét után – a fejemet szigorúan a víz felett tartva – tudtam már úszni- Haladtam valamennyit, ugyan lassan, de mégis haladtam. Bent a vízben, ami egyszer, rég, majdnem elnyelt, majdnem az életemet követelte. Hatalmas dolog volt ez nekem.
Ez a történet jutott eszembe tegnap, amikor este – egy elmaradt konzultációnak köszönhetően – leugrottam még egyet úszni a Fertőre. Kevesen voltak a strandon, de a víz isteni volt.
Bementem, úsztam vagy 10 percet, s elindultam kifele. Közeledve a parthoz azonban egy határozott karcsapással visszafordultam. Adtam magamnak még pár percet. A víz azonban magával ragadott, átölelt, körbefogott, s csak ölelt, lágyan, simogatóan. Szinte egy voltam vele….s nem bírtam otthagyni. Mint egy szerelem, ami rabul ejt. S csak úsztam és úsztam, róttam a hosszokat, össze vissza haladtam, bebarangoltam az egészet. Átjárt egy végtelen boldog nyugalom, elveszett idő és tér, csak én voltam és a víz. A víz, amely a barátom lett…a szerelmem.
Hosszú volt az út a Cirákiból a Fertőbe, de megérte!
Megérte, hogy nem adtam fel, hogy nem húzódtam a csigaházamba, s nem engedtem, hogy a félelem egy életre megfosszon egy varázslatos élménytől – az úszás élményétől.
Végül összesen ötször fordultam vissza, mert nem engedett a víz. Végül már egyedül voltam, de közel egy órát úsztam, s a víz kimosta belőle annak a régi fulladozásnak az összes emlékét. S sok mást is 🙂
Az élet sokadszorra is bebizonyította, hogy érdemes küzdeni, kilépni a megszokott világunkból, mert csodás dolgok várnak ránk!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: