Jól ismerem már Ausztria ezen fertályát, ahol élek. Emlékszem persze az első alkalomra, amikor a környéken jártam. A pozsonyi reptérre tartottam a hazalátogató lányomért, s egy kedves ismerős eljött velem, nehogy eltévedjek. Nem ismertem még az utakat, melyek át meg átszövik Burgenlandot. ( Gondolom Ausztriát is.)
Már akkor megláttam egy nem túl magas hegyecskét, amely elvarázsolt. Zöld köpeny borította vállát, de a tetején, mint egy korona, nagy sziklák magasodtak. Ő volt a Hölzstein szikla. Ezt persze akkor még nem tudtam, nem mutatkozott be nekem, de hívogatott, hogy ismerkedjünk meg közelebbről is. A következő években többször jártam arra, messziről nézegettem, s mindig terveztem, hogy meglátogatom, de erre a tegnapi napig mégsem került sor.
Tegnap is csak véletlenül 🙂
Elmentünk egy vasárnap délutáni túrára a nálam wellnesselő barátnőmmel ( Ő fogalmazott így. ) Megcéloztunk egy kápolnácskát, amelyet már szintén rég szerettem volna közelebbről megnézni, de eddig nem sikerült.
Most sem. Egyszerűen nem találtuk meg a hozzá vezető utat, viszont elindultunk felfele a dombon, s egyszer csak jobbra kibukkant a Hölzstein, a maga hívogató szépségével. Nekiindultunk hát – készülőben volt a varázslat .
A kilátás, ami fogadott bennünket, minden várakozásunkat felülmúlta.
Bujkáltunk a sziklák közt, kis erőfeszítéssel sikerült is a “csúcsra” is felmászni. A hely maga volt a tömény nyugalom, a bárányfelhőkkel, a tájat csíkozó szőlősorokkal, a pipacsmezővel. Sokáig üldögéltünk a padon , ráérősen, szerencsére nem sejtve semmit a közelgő felhőszakadásról.
Lefele indulva a csodás mezei virág mező is “velünk jött” néhány fotó erejéig.
Itthon aztán megkérdeztem a barátomat, ( google) , hol is jártunk valójában?
Így ismertem meg, hogy a Hölzstein történetét, s ismertem rá arra a helyre, ahol fiam is tanulta a sziklamászást, s ahol a számomra aggódást hozó profilképe készült.
A más sziklamászók által is kedvelt Hölzlstein egy 60 m hosszú, 10 méter széles és 5 méter magas mészkőszikla Oka ( Oggau) határában a Fertőmelléki-dombsor északi végében. A szikla a névadója egyébként a környék borainak is. A kő 157 méteres tengerszint feletti magasságával emelkedik ki a Vulka-völgy sík mezőiből, s a tetejéről varázslatos kilátás nyílik a Fertő tóra, a szomszédos Öreg- és Arany-hegyekre és a Lajta-hegységre is.
Az egykor áldozati kőként, pogány istentiszteleti helyként működő szikláról természetesen legendák is születtek. A legismertebb monda a hölzlsteini boszorkánybúcsúról szól.
A kőnél volt egy sziklatömbökből álló kamra is, amit boszorkánykonyhának neveztek, itt főzték üstjeikben a boszorkányok a főzeteiket.
A hölzlsteini boszorkánybúcsú – legenda egy sérci szakállas nőről
“Az okai puszta szélén, ahol a Vulka-patak a Fertő nádasai közé bújik, a Mindenható alkotó kedvében egy oltárt emelt: egy hatalmas szürke sziklát egy zöldellő dombtetőre helyezett. A monda szerint a sziklához egykor a népnyelv által boszorkánylétrának nevezett lépcsőfokok vezettek fel. A mondabeli boszorkánybúcsú a szomszédos Sérc falu fogadójával áll kapcsolatban.
Azokban az években, amikor még a fogadót egy, a falára kiakasztott korsó jelezte, a búcsú előestéjén ide érkezett egy kocsinyi portékájával egy nagymartoni fazekas. A fogadós üdvözölte, mint régi ismerősét és bemutatta neki fiatal feleségét. Az asszony magas, szép arcú, fekete hajú, de különös módon vörös szemű volt. Miközben a felség a konyhában tevékenykedett, a kocsmáros elmesélte, hogy éppen egy éve, a búcsúban ismerkedtek meg, és hamar össze is házasodtak.
Ahogy előrehaladt az éjszaka, a kereskedő nyugovóra tért a kocsija ponyvája alatt előkészített szalmán. Egy kecskéről álmodott, ami kijött a vendéglőből, bezárta az ajtót, óvatosan minden irányban körbekémlelt, és a nádkerítés egy kis résén keresztül kisurrant az udvarról, és a Vulka öreg fahídja felé sietett.
Kereskedőnk az első kakaskukorékolásra felébredt, és amikor kinézett a ponyva alól, ugyanazt a kecskét látta, mint álmában, csak most egy selyemkendő is volt a vállán. A kereskedő leugrott a kocsiról és ostorával a kezében kecske felé lépett, de az ijedt
mekegéssel az udvar sarka felé hátrált. A kereskedő nem volt rest, elkapta a szarvait és rákiáltott: „Elkaplak, te keményfejű!” Lekapta a nadrágszíját, és összekötötte vele a makacs állat lábait. Gúnyosan simogatva mondta: „Látod, butus, látod!” – és hátára vette a kecskét. A férfi megborzongott, amikor észrevette, hogy az állatnak nincs súlya. Bedobta az istállóba egy szalmakupacra, és rázárta az ajtót. Pipára gyújtott, és várta, hogy a háziak felébredjenek. A kocsmáros feltépte az ablakot és mennydörögve ordította, hogy hol a felesége, ki zárta be az ajtót, és mi az ördög folyik itt.
A kereskedő segített a dühös csaplárosnak kimászni az ablakon, elmesélte neki az álmát és az éjszaka történteket, majd beléptek az istállóba. Ott feküdt megkötözve a sarokban, zavarodott arccal, az állán egy kecskeszakállal a felesége. A férfiak halálra rémültek, a kocsmáros majdnem elájult. Amikor összeszedte magát, Istenre és minden szentekre kérlelte az asszonyt, hogy mesélje el az igazságot. Az asszony akadozva habogta: „Boszorkány vagyok. Amikor egy éve megismertelek, éppen a hölzlsteini boszorkánybúcsúra érkeztem. Az idén is ott voltam. Sok vendég és nagy mulatság volt. A közeli kőbánya titkos alagútján kenyeret és édes bort hoztak a sziklához. A boszorkánylétrán seprűtáncot adtunk elő, talán akkor veszítettem el a fogadó kulcsait. Amikor az erős bortól kábultan hazaértem, nem tudtam a lakásba bejutni.”
A kocsmáros szerette volna tudni, hogy miért van még mindig kecskeszakálla. Az asszony ezt válaszolta: „Bekentem egy kenőccsel, amitől boszorkánnyá változok. A visszaváltozáshoz egy marék búzalisztre van szükségem, de vészhelyzetben a korpa is segíthet, amiből egy maréknyit össze is tudtam kaparni az istálló korlátjáról. Adjatok egy kis búzalisztet, attól a szakállamat is elveszítem.”
Mialatt beszélgettek, az utca is benépesült. Ha nép rájön, hogy a csaplárosné boszorkány, kútba dobják, tehát gyorsan kellett cselekedni. A kereskedő eloldotta a kötelékeit, a fogadós pedig elszaladt egy zacskó lisztért, amit azonnal a rémült asszony kezébe nyomott. Így menekült meg a sérci boszorkány a nép ítéletétől, és boldogan élt férjével, amíg meg nem halt. ” – forrás: https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1087735951260450&id=949472375086809
Hát így ismerkedtem meg egy legendával, s most árgus szemekkel figyelem a nők állát, remélve, hogy látok egy igazi boszorkányt is.
A délutáni kalandunk szerencsésen ért véget – csak itthon jöttünk rá, mennyire, hisz hazaérve alig fél óra telt el, amikor elszakadt az ég, s hatalmas felhőszakadás zúdult Fertőmeggyesre. Talán a boszorkányok bosszúja volt, amiért megbolygattuk a búcsújáró helyüket. 🙂
Minden esetre nagyon varázslatos vasárnap délután lett, feltöltő, megnyugtató, igazi kikapcsolódás, s végre felmásztam a rég kiszemelt hegyecskére is. Nem is értem, miért vártam ezzel közel 3 évet, hisz Soprontól is csak 15 km-re van! Tanulság: nem kell agyon bonyolítani dolgokat…csak csinálni kell.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: