Tegnap reggel hétkor – imádván, hogy verőfényes napsütésre ébredtünk- ahelyett, hogy leültem volna a német könyv mellé, egy gyors elhatározással kerékpárra pattantam . 🙂 Még nem sejtettem, milyen érdekes, s egyben rendhagyó német órában lesz részem.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy bár Húsvét vasárnap reggel volt, meglepően sok emberrel találkoztam, akik az ünnepi ruha helyett tréningruhában voltak, a fakanál helyett nordic botot fogtak a kezükbe, vagy éppen kerékpáron ültek ők is, ahogy én.
Először kikerekeztem a tópartra. Vágytam a nyugalomra, melyet a víz áraszt, a panorámára, a a madarak változatos hangjára. Nem csalódtam, a part meglepően csendes volt. Egyetlen lakókocsi ácsorgott a parkolóban, német turisták töltik itt már 4. napja az idejüket. Tudom, mert péntek óta minden reggel sikerült kikerekeznem a partra.
Hamar indultam vissza a partról, korán oda akartam érni a barátnőmhöz, hogy végre kibeszélgethessük magunkat.
Beérve a faluba megláttam egy utat, mely bevitt a nádasba. Egy hirtelen ötlettől vezetve rá is fordultam a kerékpárral, s bár nagy sár volt, messze nem jutottam, azt azonnal eldöntöttem, hogy egy melegebb napon majd felfedezem, hova is vezet. Az út mindkét oldalán nádas volt, ott csillogott a víz, s a vizi élővilág teljes gazdagságában megmutatta magát. Izgalmas volt hallani a nádasban mozgó állatokat, a megpillantani egy-egy vadkacsát, gémet, meg ki tudja még, hányfajta állatot, akikkel illene már bemutatkoznunk egymásnak ( Én sajnos nem ismerem őket, de eljött az idő, hogy kicsit utánuk olvassak..)
Hamar visszafordultam, mert egyre nagyobb tócsák éktelenkedtek az úton, s elindultam hazafele. Persze amikor odaértem a megszokott, s jól ismert kerékpárúthoz, mely átvisz Rustra, megint csak nem hazafele vettem az irányt. Csak egy kicsit megyek – mondtam magamban. Aztán megtoldottam még egy kicsivel, míg végül Ruston találtam magam. Persze Rust Mörbischtől csak hat kilométer, hamar odaértem, s ha már ott voltam, megszavaztam magamnak még a kilátót is .
Na itt kezdődött el kalandos német órám. Előttem ment fel a kilátóba egy idősebb hölgy, aki szintén kerékpárral érkezett. Amikor meglátott, azonnal mosoly ült ki az arcára, s elindult a német mondatok áradata. Mondtam neki, hogy még csak keveset értek németül. Ez persze nem zavarta. Elmesélte az életét. 50 éve jött Jugoszláviából férjhez ide, Rustra. Elmesélte, hogyan tanult meg németül, elpanaszolta, hogy a környéken nincsenek jugoszlávok, nem tud kivel beszélgetni az anyanyelvén. Beszélt a magyar emberekről, akik szinte az összes étteremben, szállodában, idős ápolásban, boltban ott vannak, s állandóan magyarul beszélnek, ahelyett, hogy kihasználnák a helyzetet és németül beszélnének. Sokáig és sokat beszélt. Az biztató mosoly mindvégig nem tűnt el az arcáról, s sokszor elismételte, hogy ne törődjek semmivel, csak beszéljek-beszéljek. Ne magyarokkal barátkozzam, hanem a helyiekkel, s ne zavarjon, hogy nem jó a német nyelvtanom. Csak beszéljek, állandóan.
Gyönyörűen, tagoltan beszélt, jól artikulálva, néha mozdulataival segítve, hogy megértsem amit mond.
Meglepett, milyen sokat értettem a mondataiból! Reményt adott, hogy lehet ebből a német tanulásból valami..:-)
( Bevallom, néha elkeseredem, hogy mikor fogok összefüggő mondatokban beszélni?)
Végül már 10 óra volt, indulnom kellett vissza, de nem nagyon volt kedvem otthagyni a hölgyet, aki biztatást, reményt és sikerélményt adott nekem német szavak magolása helyett.
Ja és képzeljétek, én is elmondtam neki, hogy ki vagyok, ki voltam, hol dolgozom és mit.
Még az unokáimról is meséltem, s női hiúságomat is ápolgatta kicsit, amikor elképedt azon, hogy két unokám van már.
Remélem, összehoz vele még a jósorsom 🙂
Szívesen lennék a barátja. Az első magyar barátja egy jugoszláv hölgynek Ausztriában.
Vannak fotóim is, fogadjátok szeretettel . Most irány a konyha, hisz hamarosan érkeznek a gyerekeim és az unokák.
Sok kaland vár ma is ránk, s még egy jó kis beszélgetés is az Angliában élő legkisebbikkemmel. Mert sajnos a skypos ünnepek visszatértek az életünkbe 🙁
A parton:
Út a nádasban: – sajnos a madárvilágot nem sikerült megörökítenem, hiába kértem őket, hogy kicsit maradjanak mozdulatlanul 🙁
Csónakokat is találtam:
Útban Rust fele. ( A bicós kesztyű a nyuszitól van. 🙂 )
Végül néhány virág az út mellől – ja és a csodálatos pávák, amelyek Rust mellett laknak egy tanyán – s elköszönök. Élvezzétek a Húsvét hétfőt, s menjetek ki a szabadba 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: