Karácsony – kicsit másképp

Szerda reggel van, s én az ágyban lustálkodom. Nem azért, mert lusta vagyok, csak azért, mert nem tudom merre induljak, melyik teendőmnek álljak neki. Itt a karácsony a nyakamon, s a lakás nem ragyog, sőt. Elkezdtek kinőni a dobozhegyek a földből. Üres polcok tátonganak a szekrényen, s dobozok tornyosulnak a szekrény előtt. A sarokba berakva ott várakoznak a karácsonyi ajándékok – csak módjával, ahogyan megbeszéltük. 

3 napja jött egy telefon – s ettől a telefontól elindult a visszaszámlálás. Január 9 éjszakája lesz az utolsó, amelyet itt töltök. 11 év az életemből. 11 év és mérhetetlen mennyiségű cucc, amiknek most új helyet kell találnom. 

Kezembe veszem a tárgyaimat, forgatom, nézegetem, felidézem a pillanatot, amikor megláttam és boldogan nyúltam a pénztárcám után. Igen, egy csomó tárgyat azért a boldog pillanatért vittem haza – a pillanat öröméért, amelyben az enyém lett. Volt időszak az életemben, amikor annak örültem, hogy meg tudom venni azt, amit meglátok ( na persze csak egy  értelmes határon belül, hisz a közgazdász racionalitásom szerencsére sok hülyeségtől visszatartott).

Vannak tárgyaim, amelyet a bolhapiacról kísértek haza. Jó darabig gyűjtöttem szép tárgyakat a Flohmarktról,  ahova vasárnap délelőttönként kijártam, s valami hetedig érzéktől vezérelve csodákat leltem a szemét közt. 

Nézd meg pl. ezt a két műtermi fotót. Művészi minőségben dolgozott a mester, ma ilyet már nem látsz. A fotó  egy fiatal párról készült, s finom papír borítja belül, s egy  a monogramos kemény borítás védi az idő pusztítása ellen. A monogram Eduard Barbaix fényképész monogrammja, akinek  Gentben volt a műterme. Micsoda finom darab! – nincs szívem megválni tőle. Megérted? 

Vannak tárgyaim, melyek a gyerekkoromból kísérnek, csodás emlékeket megtestesítve. S aztán vannak azok a tárgyak, melyek gyerekeim gyerekkorát idézik. Szívmelengető rájuk nézni. 🙂 

Na és ott vannak két házasságom emlékei……ezekről most hallgatnék.

Van néhány használati tárgy, melyekre valóban szükségem van. Életemet könnyítik meg. Bevallom, nem sok ilyen van,  tárgyaim jelentős részéhez pusztán érzelmi kötelék fűz. 

Nézem a tárgyaimat, enyhe pánik járja át a lelkemet….hol lesz a helyetek a jövőben? Mi az, amit vigyek, s mi az, amitől váljak meg? Most, még itt, ebben a lakásban. Kőkemény elhatározással kidobva őket. 

Nagyon nehéz a döntés. Tétova kezem elindul a kuka fele, majd megtorpan,  a szívem időt kér….. s az agyam megadja azt a kezemnek. A tárgy tehát újra a polcon landol. Ezt játszom már 3 napja, a káosz egyre nagyobb, a dobozok elfogytak , újabb dobozokért kell indulnom. A lakásban meg valahogy nem akar alakulni a karácsonyi hangulat, a rend meg főleg nem.

S most “lustálkodom” az ágyban – körülöttem őskáosz, s azon elmélkedem, milyen élet lett volna az, amelyben sokkal kevesebb tárgyat veszek és sokkal több élményt adok magamnak is. 

Unokáimmal kapcsolatban első perctől ez a vezérelvem – nem tárgyakat, élményeket ajándékozni. Milyen jó lett volna, ha magammal kapcsolatban is ezt az elvet követem az elmúlt 11 évben ( vagy 20-30 évben). Mennyivel könnyebb lenne most a költözés. 

Nagy tanulság a jövőre nézve! 

Na mindegy, van még három hetem, közben  a karácsony, amely több okból sem lesz szokványos. Teljesül a kívánságom, s itthon lesz mindhárom gyermekem……együtt fogunk ünnepelni a dobozok tetején. Emlékezetes karácsony lesz, az biztos.