Párizs ….most, a rettenet árnyékában sorra jönnek elő a 13 évvel ezelőtti emlékeim.
Egy nagy kaland részletei. Mesélek Nektek vidám történeteket erről a 13 évvel ezelőtti kalandról, mert így akarok Párizsra gondolni. Olyannak látni újra, amilyennek megismertem 13 évvel ezelőtt. Illúzió? Igen, valószínű. Párizs már soha nem lesz ugyanaz. Én mégis teszek egy próbát, s felidézek néhány jó kis kalandot Párizsból.
Már a gondolat is abszurd volt, hogy elutazzam Párizsba, de valahogy nem hagyott nyugodni a dolog.
Épp túl voltam a váláson, zsebem üres, kedvem nem túl rózsás…..Mégsem tudtam szabadulni a gondolattól. Barátnőm vetette fel, hogy látogassuk meg Judit barátnőnket, amikor a Sorbonne-on lesz egy 3 hónapos ösztöndíjjal. Volt még pár hónap, így nekiálltam összerakosgatni az utazáshoz szükséges pénzt. Minden fillért erre az útra tettem félre, s május végén el is érkezett a nagy nap, s mi nekiindultunk az útnak. Átvonatoztunk Győrbe, s ott felszálltunk a menetrend szerinti párizsi járatra. Én iszonyú fáradt voltam, szinte az egész utat végig aludtam, pedig jó sok óra volt. Este 10-től másnap délután négyig zötykölődött velünk a busz. Egyszer azért minden út véget ér, így mi is megérkeztünk Párizsba…S elkezdődtek a kalandok. Judit zsebkendőnyi szobájában esély sem volt rá, hogy mi is eltöltsünk ott két hetet, így szállodába mentünk. Na ne gondolj valami belvárosi ötcsillagosra – á, dehogy! A város szélén a kamionos szállodában vettünk ki egy szobát, onnan metróztunk be minden reggel másfél óra alatt a belvárosba, késő délután pedig vissza. Már a szállodai szobánk elfoglalása is kalandos volt. Judit feladata lett volna, hogy foglaljon szobát, de ő biztosra vette, hogy úgyis lesz szabad szoba, így nem intézte előre a szobafoglalást. Hatalmas kofferjeinkkel elindultunk a szállodához, s a hosszú metróút után még gyalogoltunk vagy 20 percet, mire elértünk a szállodához. Félúton, amikor már alig vonszoltuk a csomagjainkat, találtunk egy elhagyott bevásárlókocsit. Nagy örömmel tettük bele a bőröndöket, s toltuk azon tovább. Gondolhatod, hogy végig nevettük az utat. Judit bement a szállodába, majd jött ki, hogy egyetlen szoba van, menjünk, foglaljuk el. Mi felálltunk, s elindultunk az ajtó felé. Egyszerre értük oda egy idős német házaspárral, s miután udvariasságra neveltek bennünket, előre engedtük az ajtóban őket – akik aztán el is foglalták szépen az egyetlen szabad szobát.
Azért valahogy akadt szállásunk, s mi 14 napig párizsi polgárok lehettünk. Ettük a fantasztikusan finom szendvicseiket, sajtjaikat, ittuk a boraikat. Imádtuk ezt az életet.
Szabadon kószálni Párizsban, eljutni olyan helyekre, ahova utazási irodák ritkán viszik az utasokat, csodásan jó volt. Így jártunk például a Pére Lachaise temetőben . Fantasztikus élmény volt Jim Morrison vagy Edit Piaf sírjánál állni.
Jim sírjáról soha nem fogy ki a virág.
Edit Piaf a családi kriptában pihen.
De nem volt kisebb élmény az ötvenhatos magyar emlékműre bukkanni sem. Órákat bolyongtunk a csöpögő esőben az árnyas fák alatt, szinte éreztük a hely szellemét. Örültünk, hogy mindenre van idő, hogy megállhatunk, újra vissza mehetünk egy -egy érdekesebb sírhoz.
Sok nagy ember pihen ebben a temetőben.
De kanyarodjunk kicsit vidámabb témákra, mert megígértem, hogy az én vidám Párizsomat mutatom be Neked.
Sok élmény bukkan elő az idő homályából, nem is tudom, melyiket írjam le.
Talán egy igazi zenei csemegével folytatom a mesélést. A sokadik napon jutottunk el a híres Sacré Coeur Bazilikába, a Montmartre-ra. Hosszú gyaloglás fel a dombra, gyönyörű utcákon. Amikor megérkeztünk, éppen kezdődött az apácák énekkarának próbája. Bárcsak lennének rá szavak – elmesélni, micsoda fantasztikus hangzása volt az éneküknek! Hallom most is a fülemben, pedig zenei analfabéta vagyok. Jó sokáig maradtunk a bazilikában, egyszerűen azért, mert lebilincselt bennünket ez a zenei élmény.
Persze vettünk múzeumbérletet is, mindkét kint töltött hétre. S aztán a Louvre is megadta nekem a maga ajándékát….egy páratlan élményt: 15 percet kettesben Mona Lisával.
Már rég izgatott ez a festmény. Nem, nem a szépsége miatt, hanem mert nem értettem, “mit esznek ” rajta az emberek. Sok reprót láttam róla, elsőként talán a középiskolás irodalom könyvemben, de mindig ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg bennem: Mi olyan szép ezen a nőn? ( Én kifejezetten csúnyának láttam a rossz minőségű fotókon).
Már sok órája róttuk a termeket a Louvre-ban, s bár kaptunk a bejáratnál egy térképet, a Mona Lisát mégsem sikerült megtalálni. Éppen eldöntöttük, hogy elindulunk haza, s majd jövő héten még visszajövünk, amikor befordulva egy sarkon ” szembe jött” a kép. Ott lógott a szemközti falon, s egyetlen egy ember nem volt a teremben. Odaálltam elé és csak néztem, néztem. Nem engedett el. Akkor, ott megértettem mindent. Talán megfejtettem a kép titkát is.
Hatalmas erővel hatott rám, elvarázsolt s én mozdulni sem tudtam előle. Barátnőm közben tovább ment, majd visszajött értem, s ezt még kétszer megtette. Én pedig csak álltam, s szívtam magamba ezt a különleges élményt.
Máig nem értem, mivel érdemeltem ki a sorstól ezt a negyed órát.
Nem értem, de végtelenül hálás vagyok ezért az életre szóló élményért.
A következő héten ismét visszamentünk, de hatalmas tömeg vette körül a képet. Esélyem sem volt ismét közel jutni a festményhez.
Még egy különleges emlék jutott eszembe, illetve több, de már csak ezt az egyet mesélem el, ebben a hosszúra nyúló blogbejegyzésben.
Péntek volt, s mi eldöntöttük, hogy bent maradunk a városban estére. Párizst esti fényekben látni kell! Miután nagyon messze kint laktunk, ez nem volt olyan egyszerű. Azért persze kockáztattuk, hogy lekéssük az utolsó metrót, s maradtunk.
Amikor aztán el kellett már indulni, s mi ott álltunk a St. Michel Boulvard egyik buszmegállójában, a buszra várva, ami majd elvisz az utolsó metróhoz, valami különleges morajló zajra lettünk figyelmesek. Megjelent két rendőrautó és lezárta az utcát a forgalom elől. Persze nem értettük, mi történik, de nem kellett sokáig várnunk, hogy megtudjuk, mi volt az a morajló zaj. Felbukkant 10, majd újabb 20-30 ember, akit aztán több 100 követett, s mindegyikük lábán görkorcsolya volt. Volt köztük 80 feletti férfi és a gyerekkocsit maga előtt toló anyuka is. Fantasztikus látványt nyújtottak a párizsi éjszakában!
A megállóban ácsorgó párizsiak világosítottak fel bennünket, hogy ez a
” felvonulás” egy drogmegelőzési programból nőtte ki magát az évek során, s mára több százan görkorcsolyáznak pénteken este végig a sugárúton. Páratlan élményt kaptunk ismét, s még az utolsó metrót is sikerült elérnünk.
A metrókocsiban aztán volt idő rácsodálkozni Párizs multikulturális voltára is. 17 féle náció képviselőit számoltam meg egyetlen metrókocsiban. Volt néger és volt kínai. Volt indiai és volt afrikai törzsi ruhában utazó. Volt oroszul beszélő és volt arab is. S persze ott voltunk mi is, két nő Magyarországról, a párizsi éjszakában, s közülük az egyik el sem merte hinni, hogy tényleg itt van….Ez voltam én!
Párizs egy életre szóló élményt adott nekem. Megmutatta igazi arcát, amelyet a turista úton érkezőknek nem mindig mutat meg. Felfedte kisebb titkait, hogy elültesse a szívünkben a visszavágyódás örökre szóló élményét.
S a nagy titkai utáni sóvárgásunkat…
Mert Párizs a világ szíve…s most ez a szív vérzik, s az enyém vele együtt.
Köszönöm Párizs, hogy befogadtál arra a 13 évvel ezelőtti két hétre!
Kommentek