Hajnal van, s én a régi időkben kalandozom.
Negyven voltam, ami akkor enyhén elkeserített, de ma már tudom, nagyon is jó kor volt. Negyven voltam, s nem gondoltam, hogy mire negyvenegy leszek, már egyik szülőm sem ölelhet meg a születésnapomon.
Édesapám 1997-ben kapta meg a szörnyű diagnózist: tüdőrák. Nem, nem fogalmazok pontosan. Nem ő, hanem édesanyám. Az orvos rábízta – s ránk, gyerekeire – hogy közöljük-e apuval a diagnózist, vagy inkább hallgatunk róla.
Mi hallgattunk róla. Mindenki tette tovább a dolgát, mert könnyebb volt belekapaszkodni az orvos mondatába: “Ebben a korban ( 69 éves volt ekkor apukánk) lassú már a sejtek változása, – a daganat növekedése is – élhet a bácsi akár még 10 évet is.”
Mi azonnal döntöttünk: Édesapám élni fog még 10 évig, s eszerint viselkedtünk vele. Nem is volt rossz állapotban egyébként, végezte továbbra is a napi teendőit a ház körül. Nem tudott semmit a testében zajló folyamatokról, s ez így volt jól.
Eltelt egy év, – 1998 nyara volt – amikor tragédiánk újabb fordulatot vett. Édesanyánk is kapott egy diagnózis : tüdőrák. Persze neki a képébe vágta az élet a hírt, nem volt kímélet.
Sokszor eszembe jut, mit érezhetett abban a pillanatban. Bármit is érzett, ebből semmit nem mutatott. Se kétségbeesést, se elkeseredést, se félelmet. Az orvos a fél tüdőlebeny eltávolítását javasolta, de édesanyám felállt, hogy mennie kell, mert ebédet kell főzni a családnak. Felállt, s többé nem ment vissza egyik orvoshoz sem. Hazament, s szó nélkül tette tovább a dolgát.
Pár jó hónapja volt még. Utolsó karácsonyunk emléke erősen él a szívemben – bár akkor nem mertem utolsóként gondolni rá. Reménykedtem a csodában, töretlenül, erősen. Hogy van még idő.
Január végén jött a telefon, hogy nagyon beteg, nem is tud már felkelni. Rohantam haza ( 120 km-re laktunk egymástól). Riasztó volt az ágyban a kis fogyó testet látni. Áttétek tömege – mondta a körzeti orvos, aki kórházba akarta utalni, de édesanyánk nem ment.
Édesapánk döbbenten szembesült vele, hogy mekkora a baj. Emlékszem a napra, amikor megértette, mi vár édesanyánkra. Meg kellett mondanom neki az igazságot. A saját betegségéről továbbra sem sejtett semmit, fájt sokat a térdizülete, de betudta a korának. Ettől kezdve viszont felgyorsultak az események.
Közben hazautaztam, hisz otthon volt a három gyerek, s rettegő szívvel vettem fel a telefont, ahányszor csak megcsörrent. Minden gondolatom otthon járt. Mi lehet velük, hogy vannak?
Újabb két hét telt el, s a telefon megcsörrent. Nővérem hívott, hogy édesapámat viszi a mentő, nem tud lábra állni.
Hagytam csapot-papot, bevágtam magam az autóba, irány a 100 km-re levő kórház. A diagnózis: a tüdőrák áttevődött a csontokra, – a gerincre – s a bénulás terjed felfele. Ha eléri a tüdőt, meg fog fulladni. Iszonyú volt hallgatni az orvos mondatait. Február közepe volt, s a rák iszonyú ütemben falta fel édesapánk testét.
Soha nem feledem a mondatát : Jaj leányom, bárcsak még egyszer kimehetnék a kert végébe. De már nem kapott erre esélyt. Többé nem térhetett haza az otthonába, ahol a felesége feküdt súlyos betegen. A rák iszonyú ütemben falta az ő testét is.
Délelőtt édesanyánkat ápoltuk otthon, majd drága nővéremmel mentünk a kórházba, ahol édesapánk utolsó napjai teltek.
Március 3.-a volt, s amikor beértünk a kórházba, tudtuk, elérkezett a vég. Édesapánk elindult a hosszú útra, előre ment, hogy amikor édesanyánk indul, ott tudja várni.
Hazamenve meg kellett mondanunk édesanyánknak a hírt. Ő higgadtan fogadta, hisz tudta, hamarosan újra együtt lesznek. Varázslatosan szép órák következtek. Édesanyánk feküdt az ágyban, mi ültünk az ágya mellett, s a régi időkről beszélgettünk. Újra kisgyerekek voltunk, s édesapánk is ott volt velünk. Sok történet előkerült, s mi boldogságban töltöttük el az estét. Olyan volt, mint egy időutazás, vissza a csodás gyerekkorunkba. Utoljára újra együtt volt az egész család. Folynak a könnyeim, ahogy ezt leírom, annyira szép emlék ez nekem.
Édesanyánk varázslatos asszony volt. Nagyon erős nő volt, aki ösztönösen mindig megtalálta a helyes döntéseket. Önzetlensége legendás volt, a szívébe mindenki belefért, s végtelen szeretettel gondoskodott a családi tűzhely biztonságot adó melegéről.
Most sem magára gondolt, még ebben a helyzetben is azt nézte, hogyan tegye elviselhetőbbé számunkra a fájdalmat. Azt, amit már megkaptunk, s azt, ami még vár ránk, amikor neki is mennie kell.
Iszonyú erővel támadt fel benne az élni akarás. Felkelt a halálos ágyából, hogy illően eltemesse a férjét, akivel 44 évet éltek le együtt, mindössze 3 hónapos együtt járás után. Sokat gondolkoztam azon, mit jelentettek ők egymásnak, de titkukat nem tudtam megfejteni. Magukkal vitték a sírba, ahol most már 17.-éve fekszenek egymás mellett.
Édesanyánk még 3,5 hónapot élt édesapánk után. Ebből 2 hónapot – valami iszonyatos életerőről téve bizonyosságot, – talpon töltött. Minden nap felöltözött, nem feküdt a betegágyban, még a háztartásban is volt ereje néhány dolgot megtenni. Hatalmas étvággyal evett, mert tudta, hogy az étel ad még egy kis életet. Kis időt velünk, hogy elviselhetőbb legyen, amikor neki is indulnia kell.
Június közepéig bírta, de az utolsó hetei már nagyon nehezek voltak. Ő azonban egyetlen pillanatig nem panaszkodott, s nem szomorkodott, hogy csak 65 év jutott neki. Ha menni kell, hát megy. Elfogadta a helyzetet, mint olyan sok helyzetet az életében, amit meg kellett oldania, ha nehéz volt, akkor is.
Soha nem panaszkodott, nem követelőzött, nem tett szemrehányást. Csak a felhőtlen öröm és feltétel nélküli szeret volt mindig, amikor találkoztunk. Pedig voltak idők, amikor nagyon távol laktunk egymástól, s csak negyedévente tudtunk találkozni.
A hazautazás a szülői házba mindig végtelen boldogság volt, de 1999-ben mindössze 3,5 hónap alatt minden elveszett.
Ma már nem tépelődöm a halálukon. Sok apró részlet már feledésbe merült, de a csodás gyerekkorom emléke annál élesebben él. Fantasztikus szüleink voltak, akik megadták nekünk azt, amire minden gyereknek a legnagyobb szüksége van: a biztonságot , a figyelmet és a szeretetet.
Halálukkal is tanítottak: elfogadást, méltóságot, kitartást, erőt, önzetlenséget, hitet, összetartozást.
A szeretet és a hála a szívemből soha nem múlik el……
