Ideje a változásnak

Ott állt a bezárt ajtó előtt, de nem félt .  Tudta, hogy az pillanatok alatt ki fog nyílni.

Milliószor hallotta a mondatokat bezáródó, s kinyíló ajtókról, de most fizikailag is látta az ajtót, hisz ott állt előtte.Tudta, mi van az ajtó mögött, hisz járt már mögötte  többször. Tudta mi van jobbra és mi balra. Tudta, hova néznek az ablakok és tudta, hogy behallatszik a templom harangja.Azt is tudta azonban, hogy nem ez a lényeg. A lényeg ott van őbenne, abban a valakiben, aki belép azon az ajtón.

S tudta, ott belül végre minden rendben van. Nincs keserűség  és nincs harag.

Nincs kétely és nincs aggódás sem. Nincs végre félelem. Tudta, ide tartott. Hosszú utat tett meg, de végre ide ért, ehhez a bezárt ajtóhoz, amely mögött a jövője várja. Egy új élet, melynek ő a főszereplője, melyben minden döntés őt szolgálja, melyben minden öröm őt illeti.Hitt ebben az új életben, de legfőképp hitt magában. Hitte, hogy megérdemli mindazt a jót, amely vár rá, s tudta, végre el is tudja fogadni.

Ott állt, s keze elindult a kilincs fele. Félúton azonban megállt a  levegőben. Ő  lassan becsukta a szemét , s csukott szemhéja mögött megelevenedett az út, mely ide vezetett.

Újra gyerek volt, úgy 6-7 éves és a kukorica csuhé babáját szorongatta a kezében. Volt egy igazi babája is, de azt nem hozhatta ki az udvarra, az szobai játék volt. Ők, a testvérével viszont kora tavasztól késő őszig az udvaron játszottak, így kevés figyelem és törődés jutott a kaucsuk babának. Tán még neve sem volt.

Annál inkább volt Kata babának, akit a kezében tartott. Kukorica csutka volt a teste, csuhé a szoknyára, s volt sok testvére. Kata baba éppen beteg volt, s ő lelkesen gyógyította, kötözgette érdes testét. Ő volt a doktor néni. Lázat mért, gyógyszert írt, figyelt és törődött a kis beteggel, s az mindig meg is gyógyult.

Csukott szemhéja mögött folytatódott az időutazás.

Most 17 éves és a nagybátyjával beszél. Nagybátyjából szokás szerint dől az olcsó bor semmivel össze nem téveszthető szaga. Ő nem is nagyon figyel rá, elege van a piás vénemberből.

Most mégis döbbent, amikor felfedezi, hogy ebből a  beszélgetésből 40 éve hordoz magában egy mondatot. Erre a mondatra akkor ő rálegyintett, átsiklott felette. Csak nem fog pont egy piás vénembertől tanácsokat elfogadni, –  de a mondat a lelkébe égett, elkísérte egy életen át. Csak most, itt a zárt ajtó előtt értette meg, hogy mérföldkő volt az a mondat az életében, egy lehetséges útelágazás, de  ő  akkor egy másik  utat választott.

Azt mondják, nincsenek véletlenek, hogy mindennek oka van, így bizonyára annak is, hogy nem mert, nem akart, nem tudott  hallgatni a vén piásra. Hogy jöhetne ő ahhoz, hogy orvosi egyetemre menjen? A gondolat – mint egy távolba vesző elérhetetlen hegycsúcs – magasodott előtte, s ő el sem indult a hegy fele. Elképzelhetetlen és abszurd volt, hogy feljuthat a tetejére. Ahhoz kiváltságosnak kell lenni, de ő nem volt az. Arra a hegyre ebből a kis faluból nem vezet út. Hogy lehetne akkor feljutni oda? S pont neki, aki épp a szárnyát bontogató alignő, de már most tudta a feladatait, amit a családi norma szerint vártak tőle: férjhez menni, s gyerekeket szülni. Ez az asszonyok dolga. Mit is akarhatna mást?

Így hát másnap is felült a városba menő buszra, s beült a megszokott iskolapadba, melynek semmi köze nem volt a meg sem értett álmaihoz. Elfogadta, hogy majd irodista lesz, ahogyan az édesapja fogalmazott.  Elfogadta a neki kijelölt utat, hisz még így is nagy lépést tett meg a kis faluból azzal, hogy nem a tsz-ben dolgozik, hogy nem tyúkokat gondoz a falut körülvevő sok-sok baromfiistállóban, hanem tanul. Irodista lehet, ami sokkal jobb. Pontosan tudta, milyen kemény élet a tyúkólakat takarítani, szállításkor egész éjszaka teherautókra pakolni a letojt tyúkokat, vagy a hibás, törött tojásokat feltörni naphosszat, hogy csirketáp készülhessen belőle. Tudta, hisz diákként  minden nyáron dolgozott a tyúkólak körül. Megbecsülte hát hogy tanulhat, hogy is akarhatott volna ennél többet.

Tanulni. Számára ez valami olyan varázslat volt, amit mindennél jobban szeretett. Szívta magába az új ismereteket, mindegy mi volt az. Szerette a betűket, a számokat, a könyvek illatát, szerette az iskolakezdést. Már augusztusban tele volt izgalommal, milyen könyveket kapnak majd szeptemberben, mit tanulhat. Az iskola számára soha nem volt büntetés, soha nem volt teher. Egy varázslatos világ feltárulásának adott teret, s ő mindig örömmel és nyitott szívvel várta az új varázslatokat. Szeretett tanulni és szeretett iskolába járni.

Most ott áll egy bezárt ajtó előtt, csukott szemmel, s feltolul még egy mondat a régmúltból.

Ezt a mondatot egy középiskolás tanára mondja, s súlya meghatározza az életét.

„ Menj egyetemre, el tudsz te  végezni egy egyetemet is!” – mondja a szeretett tanár, nem is sejtve, milyen sokat ad a diákjának, aki eddig irodistának, s asszonynak készült. Asszonynak, aki férjhez megy, s gyerekeket szül.Erő van ebben a mondatban, s sok biztatás. Felnyitja a szemét,  erőt ad ahhoz, hogy szembeszálljon a családi „karriertervvel” – férjhez menni s gyerekeket szülni.

S elindul a nagy harc. Harc a jövőért, harc egy apával, aki nem ismer más karriertervet, csak azt az egyet. A férjhez menőst.A harc kemény, s már-már veszni látszik, amikor jön egy váratlan segítség. Egy másik tanár, aki sarokba szorítja az apát, s rábírja, írja alá a lánya felvételi jelentkezési lapját.

A sorompó felnyílik, s ő elindul az úton. Azon, ami onnan indul, ahol ő éppen áll. Megnyerte a csatát, mehet, tanulhat. Egyetem. A szó varázslatos számára. Olyan, mint az ópium. Elkábítja, eltompítja az érzékszerveit, de eltompítja a gyanakvását is. Fel sem merül benne, hogy rossz úton indul el. Hogy merülne fel, hisz épp most nyílt fel egy sorompó, amelyről alig merte hinni, hogy felnyitható. Hogy lenne elégedetlen, hogy akarna mást, mint amiért harcolt? Egyetemre menni. Arra az egyetemre, amely e mögött a sorompó mögött van. Fel sem merül más lehetőség. Gondolat sem. Hol van most az alkoholgőzös nagybácsi mondata? Elrejtve a lelke mélyére, jó mélyre, a lehetetlen dolgok dobozában – mert ilyen az élet egy kicsi faluban, a baromfi ólak árnyékában.

Könnyen ködbe vesznek arra fele az álmok.

Ott áll a bezárt ajtó előtt, s eljátszik a gondolattal: mi lenne ma, ha mindig borgőzös nagybácsi nem alkoholista, hanem teszem azt  ő az édesapja, s így mondja neki azt a mondatot: Neked gyerekorvosnak kell tanulni!

A későbbi években – amikor már kicsit kezdett kinyílni a szeme, s kezdett gyanússá válni, hogy nem jó úton jár, sokszor gondolt a nagybácsira. Nem tudta megfejteni a mondatát, de tudta, igaza volt.

Nagybátyja abban a pici faluban, törzsvendégként az utca végi kocsmában, otthon a saját kertjében szüretelt Noha szőlőből készült agybutító bort kortyolgatva honnan tudott a gyerekorvosok létezéséről? Életében egyetlen gyerekorvossal nem találkozott.

Ez a talány most már megfejthetetlen marad számára.

Ott állt a bezárt ajtó előtt, s az életén gondolkozott. Nem a múltján – a múlton rágódásról rég leszokott – hanem a jövőjén.

Hitte, visznek más utak is ugyanoda.

Kilincs fele nyúló keze befejezte a mozdulatot. Kinyílt az ajtó, a mögötte ott volt az út…..s ő tudta, hogy ugyanoda visz. 

Mosolygott, s a vén piásra gondolt. –  Hálával. 

Foto: pixabay.com