Önéletrajz – kicsit másképp!

Mostanában könnyű engem zavarba hozni….csak meg kell tőlem kérdezni, mi a foglalkozásom.

Sokáig egyértelmű válaszom volt erre a kérdésre, de ez a válasz valahol az “úton”elveszett. 

Régi életem már csak akadozva működik, borzasztóan nehezemre esik közgazdászként gondolkodni. Érzem, ahogy tiltakoznak az agysejtjeim, s az ellenállás szinte már fizikai tüneteket okoz. 

Új életem, melyet építgetek magamnak, viszont nagyon sok örömet ad. Amikor abban dolgozhatom, boldogság jár át, izgatottan várom a munkát, a tanácsadásokat , az IET kezeléseket. A találkozásokat emberekkel, akik engem tisztelnek meg a bizalmukkal. A gombáim csodás hatásáról meg órákat tudok beszélni. ( Hisz tudjátok ). Hétvégén megint találtam valami varázslatosat ezzel a craniosacrális biodinaikai kezeléssel.

Könnyű dolgom van, mert az érzéseim – amelyekre most  már végre merek hallgatni, – egyértelmű útmutatást adnak, hol is van dolgom a világban. 

Azt hiszem, ideje új névjegyet csináltatnom, s az életrajzomat is átírni kicsit 🙂

Te hogy állsz saját magaddal? A helyeden vagy? 

Hogy lehet erre válaszolni? Honnan lehet egyértelműen tudni?

Sokat elárulnak  a hétfő reggelek… 🙂  Na meg a szabadságok – főleg a szabadság utolsó napja….

Milyen érzések vannak benned, amikor kezdődik az új munkahét? Amikor véget ér a szabadság, s újra menni kell dolgozni? 

Amikor még az egyetemen tanítottam, s sokat beszélgettem a fiatalokkal, nagyon gyakran láttam azt, hogy vannak, akik végső kétségbeesésükben, vagy a szülők erőteljes nyomására tanulnak ott.  Találkoztam tehetséges zenésszel, aki szenvedett a közgazdasági tárgyaktól. Találkoztam olyannal, aki imádta a kisgyerekeket, s velük szeretett volna dolgozni, ehelyett közgazdaságtant tanult. ( Ő szerencsére elindult az álmai után, s mára boldog óvónéni). Találkoztam nagyon jól író fiatallal, szuper újságíró lett volna belőle, ehelyett kinlódva bukdácsolt a szakmai tárgyakban. Bizony sokszor tanácsoltam azt egy-egy diáknak, hogy hagyja ott az egyetemet, s keresse meg azt a munkát, amelyben boldognak érzi magát. ( Biztosan nem én voltam a legnépszerűbb sem a szüleik, sem az egyetem vezetése körében).

Hiszek abban, hogy a munkánk nagyon fontos része az életünknek, ha abban boldogtalanok vagyunk, az egész
életünkben azok vagyunk. Gondolj csak bele: Kb. 43- 45 évet dolgozunk végig. Heti 40 órás munkahéttel és átlagosan 3 hét szabadsággal számolva ez 49*40*45 az 88.200 munkaóra. 
Kell nekünk 88.200 órányi boldogtalanság?

Megengedhetjük ezt
magunknak?  Nem, nem hiszem 🙂

Ezt belátva nem marad más, mint megkeresni a boldogító munkát. 

Igen, hallom, ahogy mondod. Könnyű mondani, na de mi is az?  Hogyan találjak rá? Ehhez bizony nem árt egy jó adag önismeret. Ezzel meg általában híján vannak a fiatalok – ahogy híján voltam én is nagyon sokáig. 

A siker utáni vágyunk természetes, de hajlamosak vagyunk a sikert pénzben mérni. Sikeres az, aki sokat keres…visszhangoznak a mondatok a fülemben, melyeket volt hallgatóinktól oly gyakran hallottam. Ugyanakkor hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a pénz csak eszköz. A boldogság nem jön a pénzzel automatikusan.

Ha viszont szeretjük a munkánkat,  sokkal nagyobb eséllyel leszünk boldogok. Jól gondolom? 

Ma, amikor a világ teljesen más irányt vett, s már nem folydogál ugyanabban a mederben évtizedekig, hanem gyors ütemben változik, van lehetőség újra kezdeni. 50 éve elképzelhetetlen volt, hogy valaki 40 felett gondol egyet és elkezd teljesen más szakmát  tanulni. 

Mi leszel, ha nagy leszel? – szokták tőlem is kérdezni gyerekkoromban. 

Ma már nem biztos, hogy erre a kérdésre egyszerű a válasz. Egy gyerek viszont szívből szokott válaszolni , s nem észből. Mondhatnám, szeretetből, s nem a zsebére gondol, amikor rávágja a kérdésre a választ.

Te mit válaszoltál gyerekkorodban?

S azt csinálod most?

Hogy telnek a hétfő reggeleid? 

Fotók: google képtár

Köszönöm, hogy elolvastad. Ha nem szeretnél lemaradni a későbbi bejegyzésekről, kérlek csatlakozz a blogom Facebook oldalához  
Ha meg is osztod a bejegyzéseimet,  azért külön hálás vagyok!