Valaki, valahol…..
Ott állt a pozsonyi reptéren. Még sötét volt, alig hajnalodott. Megállt, egy pillanatra becsukta a szemét, s arra gondolt – ez az a pillanat, amikor visszakapta saját életét. Örülnie kell, de legalább is meg kell próbálnia.
33 év zárult le az életében abban a pillanatban, amikor fia jól ismert alakja eltűnt a reptéri váró ajtaja mögött.
Hát vége. Ennyi volt. Fia Angliába költözése kitette a pontot egy végtelen hosszú mondat végre.
Felnevelt három gyereket, s most a feladat véget ért.
Tudta, most nagyon észen kell lennie. Most tudatosan kell elrendeznie mindent, nem süllyedhet önsajnálatba. Veszélyes ponthoz érkezett az élete, sokféle elágazás lehet.
Jöhet a magány, az önsajnálat, a szomorúság, a betegség….Tudta, ha nincs észen, bizony jönnek is ezek a dolgok.
Tudta azt is, hogy van egy másik út is. Megláthatja mindebben a jót is. A kinyíló ajtókat, a megnyíló lehetőséget. Szabad volt. Sok ember mindent odaadna, csak szabad lehessen. Ő most szabad volt. Kezdeni akart valamit ezzel a szabadsággal.
De még nem most. Most még más feladat van, most még nem szabad a mámorító érzésnek átadnia magát.
Ránézett az órára a falon: hajnali 5 volt, kint lassan világosodott, fia valahol az emeleten intézte a becsekkolást. Ő is a szabadságról ábrándozott, ami Londonban várja. A szabadságról, a jólétről, a minőségi életről és egy lányról is talán.
Gondolatban még egyszer megölelte fiát, s elindultak ketten két irányba, a szabadságuk fele.
Kész terve volt, mivel töltse ki az életét. Hétfőn éjszaka állította össze. Ez volt az az éjszaka, amikor elköszönt a fiától. Írt egy hosszú levelet neki, amit becsempészett a bőröndjébe. Jó lesz majd megtalálni kint a nagy idegenben az anya sorait. Neki meg jobb volt így, mert mindig jobban ki tudta fejezni magát írásban, mint szóban. A szavak mindig cserben hagyták, valahogy soha nem úgy sorakoztak egymás után, ahogyan ő szerette volna. Nem lehetett törölni, átgondolni, újra fogalmazni. A rosszul megválasztott, s kimondott szavak súlya sokszor ott maradt köztük. Jobb a levél.
Ez az álmatlan hétfő éjszaka volt számára az igazi búcsú, az igazi elköszönés. Emlékei közt kalandozott. Felidézte fia születését, első szavait, lépéseit, azt, ahogyan futott felé kisfiúként. Felidézte félszeg mosolyát, amikor átadta apró ajándékait, felidézte az elkeseredett sírását, ha néha kijöttek a könnyei. Nem túl gyakran fordult elő. Látta arcát a kórházi ágyon amikor baleset érte.
S látta a boldog mosolyt, mellyel mesélte pár napja, hogy van már állása Angliában. Rég látott ilyen önfeledt mosolyt az arcán. Boldog volt ettől ő is.
Hétfő éjszaka volt, mindenki békésen aludt, s ő búcsúzott. Búcsúzott, s könnyet is ejtett. Tudta, ez az utolsó alkalom, hogy sírhat fia elköltözése miatt. Minden későbbi könny bántó, szíven szúr, elszomorít. Nem, ezt nem akarta. Mosolyt kell adni az elmenőnek, s bíztatást.
S mosolyt kell adni az érkezőnek is.
Mert érkező is van, nem is oly soká. Ismét megnézte az órát. Nem ábrándozhat tovább a pozsonyi reptéren. Haza kell indulnia, s be kell mennie legnagyobb gyermekéhez a kórházba, hogy ott legyen, amikor megérkezik a kisunoka. Egy fiú kiröppent, de a gólya épp ezen a napon pottyant egy másik fiút a családi fészekbe. Egy kisunokát.
Előtte azonban még van egy feladata, hisz középső gyermeke ott áll mellette. Nem szól, a könnyeivel küzd . Aztán már nem is küzd…engedi könnyeit szabadon folyni. Ettől ő is elsírja magát. Vele mennek együtt haza, az ő alig pár hetes új otthonába, egy harmadik országban, Ausztriában. Az ő új élete három hete kezdődött, egy osztrák kisvárosban, ami szerencsére félúton van a reptér és a kórház között.
Hálás volt lányának, hogy ott van most vele, s segít mosolyogni. Legalábbis próbál. Ő pontosan tudta, mi vár a testvérére ebben az idegen országban, hisz ő is ott töltötte az elmúlt 2,5 évet. Most váltják egymást.
Együtt köszöntek el a legkisebbtől, bíztatva egymást, hogy minden rendben lesz.
Csendesen ültek be az autóba.
Három gyerekéből kettőnek új élete kezdődik ma – így természetesen neki is.
Még pár óra, s fia megérkezik az új életébe, de megérkezik kisunokája is. Mindenki boldog és megelégedett. Miért szomorkodna ő? – bíztatta magát- s lopva törölte ki a könnycseppet a szeméből. A szeme sarkából látta, hogy ugyanezt teszi lánya is.
Mert az élet már csak ilyen. Sírunk és nevetünk. Néha egyszerre.
u.i: 8:40-re ért a kórházba, akkor már az a hír járta, hogy Mór megszületett.
10 perc múlva meg is láthatta a kis gödröcskéket az arcán. Tökéletes baba, a kórházban a legszebb! – s ő ismét a könnyeit törölgette.
Köszönöm, hogy elolvastad. Ha nem szeretnél lemaradni a későbbi bejegyzésekről, kérlek csatlakozz a blogom Facebook oldalához
Ha meg is osztod a bejegyzéseimet, azért külön hálás vagyok!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: