Újra egymásra találtunk..

Már egy ideje sokat gondoltam rá. Éreztem a hiányát, de féltem is az újrakezdéstől. Hiányzott és riasztott egyszerre. 

Tudtam azonban, hogy nincs mire várni, hisz mi már egy életre összetartozunk…

Én és a túrázás.

Igaz, nagyon elhanyagoltam az elmúlt hónapokban, féltem is, hogy meg fogja bosszulni, ezért már egy ideje halogattam, hogy ezt a leejtett szálat is felemeljem.

Ma reggel aztán bekattant – s kipattantam az ágyból. Hatalmas elszántságot éreztem magamban…

A reggel 8 már az erdőben talált. Ismerkedtem az idegen túrabottal – az enyém éppen Peruban kalandozik, a kedvenc zöld hátizsákommal egyetemben – nélkülem.

Barátnőmmel pár hétre túrabotot cseréltünk, mert az enyém teleszkópos, az öve nem. Igy az én drága kék botom tarthatott vele Peruba, a zöld túra hátizsákommal egyetemben. Biztosan sok izgalmasat mesélnek majd nekem az erdő magányában, amikor visszatérnek hozzám

Szóval ballagtam az erdőben, magammal cipelve a hamburgerek, fagylaltkelyhek és lakodalmi sütik kedves bosszújaként pár kiló plusz terhet – a derekamon. 

100 méter után azonnal eszembe jutott, miért is imádom annyira a magányos túrázásokat a soproni erdőben. 

A csend, a béke, a zöld lombon átszűrődő napfény, a  madarak csicsergése, az erdő ereje magával ragadott pillanatok alatt. Szeltem a métereket, s éreztem, ahogyan megtelik minden sejtem élettel. 

Bántam már az elvesztegetett heteket….már rég jönni kellett volna – én viszont a nagy meleggel takarózva megmagyaráztam magamnak, hogy otthon jobb. 🙁 

Tettem egy hatalmas kört – sokszor nem is tudva, pontosan hol járok. Néha a Ciklámen tanösvény volt a talpam alatt, aztán a kék jelzés, majd a sárga, fogalmam sem volt, hányszor váltottam utat, hányszor fordultam jobbra, hányszor balra.  Nem számított.

Tudtam, hogy egyszer csak ismerős utakra tévedek majd, amelyek hazavisznek.

Sokéig egy lélek nem járt semerre, de aztán a Tűztorony tanösvényen végre jött szembe egy futó lány. Mogorván nézett rám, elszaladt mellettem, pedig jó lett volna tőle egy mosolyt viszonozni. 

Na nem baj, gondoltam, lekezdek egy játékot. Aki ezután szembe jön, azt széles mosollyal fogadom s szép napot kívánok neki – mindegy, hogy fiú, lány, férfi, nő, kutyás vagy csak egyedül sétálgat.

Na lett is ebből nagy meglepetés . Nem, nem én lepődtem meg, hanem a szembe jövők. S láss csodát, az első meglepetésből felocsúdva mindenki visszaköszönt, igaz, nagyrészt mosolytalanul.

Nem baj, majd legközelebb már vissza is mosolyognak – én nem adom fel, s ezután minden szembejövőnek osztok egy széles mosolyt és egy szép napot köszönést. Nem bánom, ha hülyének néznek, ezt a hülyeséget szívesen vállalom.

Szóval másfél óra gyaloglás után visszaértem a kocsimhoz. Közben beszélgettem egy úrral, aki elmesélte, hogy itt kapott pár éve infarktust az erdőben, s miután a mentő nem ismerte a turista utakat, most nem mer elmozdulni az Ojtozi fasorról, mert azt megtalálja minden mentős. 

Találkoztam egy fiatalemberrel, aki gyönyörű dobermanját futtatta -szájában cigivel, az erdőben.  Elmondta, hogy az El Caminora készül, de még gyűjtenie kell rá, elég sokat.

Javasoltam, a cigi árát dobja be egy üvegbe…gyorsabban eléri az álmát. Mosolygott. Tudja – válaszolta. Persze én is tudtam, hogy tudja, nem kellene cigizni. 

Megkérdeztem, mit vár az El Caminotól? – elgondolkozott, nehezen tudott válaszolni. Remélem, magával vitte a kérdést, s hamarosan megtalálja rá a választ is. 

A cigiről leszokás is lehet egy El Camino – nem? Egy zarándoklat, amelynek során az önbecsülése ugyanúgy megnőhet, mint az El Camino végigjárásával. Láttam, ezt már nem hiszi annyira….de hát még fiatal volt. Az Élet még sokat fog tanítani neki. ( remélem).

Szóval kalandos délelőtt volt – de azt éreztem, újra otthon vagyok. Otthon, az erdőben, az ismert fák között, az  ismert mozdulatokkal. Bal láb, jobb kéz, jobb láb, bal kéz.

Túraprojekt újratöltve. Kezdésnek 5,5 km a soproni erdőkben. Lesz még több is!