Kiszúrja a szemed!
….na nem valóságosan, csak képletesen. A hét a hála érzése körül forog, maradjon ez most már így. Legyen ez a vezérgondolat, én nem bánom.
Milyen sok dolog van, amit triviálisként kezelünk! Természetes, hogy lakunk, hogy étel jut az asztalunkra, hogy kinyitjuk a vízcsapot és abból iható víz folyik. Természetes, hogy visz a lábunk, amin cipő van és könyvek vannak a polcon. Van szemünk is, hogy lássuk a betűket és van hangunk, hogy kiabáljunk a másik szobába a gyereknek, ha kész az ebéd.
Természetes, hogy meleg és biztonságos otthonunkból olvassuk a híreket a menekültáradatról. Olvasunk, híreket hallgatunk, s kívül maradunk. Ők – nem mi vagyunk. Nekünk nincs hozzájuk közünk, az egy másik világ, ahonnan ők jöttek, mi meg itt élünk a biztonságban. Nem is gondolunk rá, épp hogy olyan ez, mint amikor pár csepp tintát öntünk egy pohár tiszta vízbe. A víz soha többé nem lesz ugyanaz!
Mit tanítanak nekünk ezek az emberek?
( A fotót a google képtárból tettem ide) 
Nézd csak ezt a barna kabátos nőt. Lehetnél Te is, nem? Szorítja a kamasz fia kezét, mintha biztos lehetne abban, hogy az út, amin lépkednek, visz valahova. Egy jobb életbe…
Vagy a fejkendős, nagymama korú asszonyt. Mit érezhet? Tudja hova tart? Mi vár rá?
Eszünkbe jut, hogy mi is lehetnénk abban a menetelő sorban? ( Ki döntötte el és mikor, hogy mi ide szülessünk?)
Előfordult már, hogy oda képzelted magad egy hajléktalan helyébe? – Élni a semmiben, nem várni semmit. Emlékszel, milyen jó érzés egy nehéz nap után hazaérkezni? – ők sok minden más mellett ezt az érzést is elveszítették.
Mit tehetünk mi a saját szintünkön ezekért az emberekért? Nem a mi dolgunk megoldani a sorsukat, de ne feledjük el, van egy dolog, amit megtehetünk. Hálát érezhetünk, hogy mi nem állunk a sorban . Sem a menekültekében, sem a hajléktalanokéban, sem azokéban, akik műlábra várnak.
Ne vegyük természetesnek azt, amink van!
Vagy a másik terület : mi van az egészségünkkel?
Ha egészségesek vagyunk, azt hisszük, ez mindig így marad. Nézzük a beteg embereket, sajnáljuk a féllábúakat, a vakokat, nem is értjük, hogy lehet így boldogan élni, de nem jut eszünkbe, hogy hálát érezzünk azért, mert nekünk nem kellett sorba állni a műlábért.
Persze néha jön egy nagy pofon, jön egy betegség, s mindent megtennénk, hogy újra egészségesek legyünk.
Rohanunk a hétköznapokban, néha megmozdul a lelkiismeretünk, amikor beesünk a Mekibe ebédelni, mindig megfogadjuk, hogy holnaptól jobban figyelünk magunkra – csak hát az a baj, hogy soha nincs holnap. Mindig MA van!!
Ezt én is hajlamos vagyok elfelejteni, sok fogadalom van a fejemben a holnapra vonatkozóan, de az egészségem megőrzéséért szerencsére már ma teszek. ( Nekem is kellett egy pofon, de szerencsére még helyreállítható volt az egészségem megborulása…Már 3 éve annak, hogy meglegyintett a betegség. Mondhatnám arcul csapott a mondat: életem végéig gyógyszereket kell szednem. Szerencsére akkor nemet mondtam erre a mondatra, s találtam egy alternatív megoldást – tudjátok, a gyógygombáimat. ) . Ja és megtanultam nem triviálisnak venni az egészséget.
Hálás vagyok, hogy még időben megértettem: a betegség nem valami külső fenyegetés. Valami mumus, amitől félünk, de úgy tekintünk rá, mint valami elkerülhetetlenre.
Megértettem, hogy a betegséghez vezető út minden kövét mi magunk teszünk le, még ha nehezen hihető ez, akkor is így van!
Hálás vagyok, hogy még időben felismertem ezt, s így nem kell sorba állnom egyetlen gyógyszertárban sem 🙂
Persze néha azon kapom magam, hogy triviálisnak veszem az egészségemet…szerencsére a szokásaim ( a gyógygombás kávém, az esti spirulina, a vegyszerrel teli kozmetikumaim lecserélése, meg ehhez hasonlók) segítenek megőrizni azt.
Most akkor eggyel bővítem a szokásaimat: miközben megyek, s készítek egy kávét magamnak,
hálát adok az otthonomért és az egészséges életemért 🙂
Mert a hála jó dolog !