Érdekes volt a tegnapi napom. Miután a reggel a hála körüli elmélkedéssel indult, s én persze “kiosztottam a házi feladatot” – a hála valahogy ott maradt az egész nap során velem is. Észre sem vettem, s valahogy más szemmel kezdtem nézni dolgokat, történéseket, embereket.
Teltek az órák, tettem a dolgom, szedegettem fel a szálakat, amik leestek, amikor felszálltam a repülőre 12 hete.
Emberekkel beszéltem, terveztük a következő hetek közös munkáját. Rég nem látott barátokkal találkoztam, s az alaphangulatom egyre jobb volt. Nem értettem nagyon miért, nem is igazán foglalkoztam vele. ( Pedig Titeket a tudatosságra biztattalak reggel 🙂
Este azonban – nem tudván aludni a melegtől, álmatlanul feküdtem az ágyban és a nap történésein gondolkoztam. Felidéztem a jó pillanatokat, s képzeljétek, nem 5-öt találtam, hanem jóval többet.
A reggeli beszélgetés a fiammal, aki messze költözni készül, s drága számomra minden pillanat, amit még együtt töltünk.
Találkozás a munkatársakkal. Látni Évin, hogy a beszélgetésünk a közös munkáról és a lehetőségeiről feltölti lelkesedéssel, s szinte lendületet kap tőle.
Tervezni a félbe maradt projekteket,- látva, ahogy megtelnek újra élettel. Elkezd minden mozgásba lendülni, élni, történni. Imádom ezt !
Délután aztán közösen csobbanni a gyerekekkel egy tóban, aminek a vize igazi felüdülést hoz.
Látni a megkönnyebbülést az arcukon, hallgatni a hálás mondatokat: de jó, hogy kijöttünk, csodálatos a víz. Mindenki lelkesen szeli a habokat – én is – s csak hallgatom a csevegésüket, a közös tervezgetésüket, bezsebelem a mosolyukat, a hálás mondatokat: De jó ötlet volt ez, hogy kijöjjünk úszni! Figyelem a lányomat, s Tamást a vőlegényét, akit szinte alig ismerek, hisz eddig Londonban éltek, mindössze 3-4-szer találkoztunk közös éveik alatt, s látni a szeretetet, amivel körülveszi a lányomat. Fogadni a hálás mondatait – ő lett a leglelkesebb rajongója a tónak. Látni a lányomat, aki nem szerette a természetes vizet, de Tamás megtanította neki élvezni a szépségét a természetben úszásnak. Boldoggá tesz mindez, mert megerősíti bennem azt, amit tréfásan szoktam mondani : amit egy szülő nem tud megtanítani a gyerekének, azt majd megtanítja az élet, a szerelmes társ szavain keresztül.
Boldog délután volt, s akkor még nem is tudtam, mi mindent tartogat a nap hátralevő része.
Persze sejtettem, hogy jó lesz újra találkozni a testvéremként szeretett barátnőmmel is s a gyerekemként szeretett lányával, aki most éppen Dániában tanul, s csak pár hetet tud itthon tölteni.
Csodás volt újra megölelni őket, rácsodálkozni, milyen rég találkoztunk, pedig úgy tűnik, pillanatok teltek el az utolsó bizalmas beszélgetésünk óta. Ott folytattuk, ahol 12 hete abbahagytuk – ahogy azt két igazi barát tudja csak.
Órák teltek el észrevétlenül, s mi csak ültünk, s meséltünk….a szívünkben hálával, hogy újra együtt lehetünk.
S este, az ágyamban, amikor azon gondolkoztam, mi volt ennek a csodás hétköznapnak a legszebb történése, hamar megtaláltam a választ.
Tamás, az új családtag adta nekem a legtöbbet, mert folyamatosan kimutatta a háláját az ötletért, hogy menjünk ki úszni a tóra. Szavakba foglalta azt, amit a szívében érzett, s nekem ez nagyon-nagyon jól esett.
Kicsit el is szégyelltem magam, amikor ezt megértettem, mert rájöttem, hogy bár a nap folyamán sokszor éreztem a szívemben a hálát, elfelejtettem szavakba önteni azt, s megköszönni.
Sokat tanultam tegnap is!
( Lehet, a lányom nem lesz felhőtlenül boldog, hogy a bikinis képét kitettem a blogomba…Zsófikám, bocsáss meg, hogy a személyiségi jogaidat tiprom 🙂 – Csók, Anyu ! )
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: