10 hét távol a családtól, egy másik kontinensen, ahol 9 óra az időeltolódás. Ez akkor, amikor kiutaztam, sokadrangú szempont volt. Menni akartam, mert húzott a kalandvágy, a kíváncsiság, húzott a másik kontinensben rejlő DXN üzleti lehetőség. Hat hétre indultam, végül 10 lett belőle, de ahogy ez lenni szokott, amikor mozgalmas az életünk, nagyon gyorsan peregtek a hetek, gyűltek az élmények, s egyszer csak a hazaúton, újra a Sopron táblánál találtam magam. Most már álomszerű az egész. Szedegetem fel régi életem leejtett szálait, s közben állandóan azt számolgatom, merre voltam egy hete, két hete. Mi történt velem, kivel találkoztam, merre jártam. Hány óra volt ott, s hány óra volt itthon. Mintha két életet élnék egyszerre.
Ha választanom kellene a két élet közül, bevallom, nem tudnék most választani.
A kérdésre, hogy milyen volt Amerika? – nem tudok egy mondattal válaszolni. Az első szó, ami eszembe jut az, hogy érdekes. Érdekes egy másik nemzet polgárairól lakva képet alkotni, érdekes belelátni az életükbe, összehasonlítva azt a sajátunkkal. Érdekes. A kérdésre viszont, hogy melyik jobb? – nem hiszem, hogy van válasz.
Sok minden jobb volt ott. A luxus ( itthoni értelemben vett luxus) jelenléte a hétköznapokban. Az elképzelhetetlen árubőség, a mérhetetlen mennyiségű mosoly, amit kap az ember vadidegenektől. A stresszmentes élet. Az idegen tájak titokzatossága. A politikamentes hétköznapok – hogy távol lehettem mindattól, ami itthon nem hagyta hidegen az indulatokat…
Rossz volt azonban sétálni a néptelen utcákon, hisz gyalogosan egy-két kutyasétáltatón kívül senkivel nem találkozhattam. Mindenki autóval jár mindenhova.
Bosszantó volt, hogy soha nem indexeltek, csak úgy elkanyarodtak, sokszor nem kis meglepetést okozva a forgalom többi résztvevőjének.
Rossz volt látni a féllábú háborús veteránt, aki még a vietnámi háborúban hagyta ott a lábát…
Rossz volt látni a sok betegesen kövér embert, akik persze biztos fogyasztói a gyógyszerpiacnak.
Rossz volt látni a mérhetetlen mennyiségű szemetet, ami nap-mint nap termelődik minden háztartásban, hisz a pazar ( s nagyon erős) csomagolóanyagok mind-mind a szemétben végezték.
Rossz volt látni az 5. napja égő bozót egyre közeledő füstjét, rossz volt látni, ahogy beteríti az ég alját, s rossz volt megtapasztalni, hogy hozzánk is megérkezett, mintegy 120 km-t megtéve a füst, bekényszerítve bennünket a házba.
Rossz volt tapasztalni, hogy az indiánoknak már nyoma sincs, valahol egy rezervátumban él közülük még néhány, de a régi dicsőségüknek már híre-pora nincs.
Jó volt hazaindulni. Jó volt az a mérhetetlen szeretet, amivel fogadott a családom, s a sok-sok barát. Jó volt látni , olvasni a sok Facebook üzenetet. Jó volt begyűjteni a sok ölelést a DXN-es munkatársaktól. Jó volt az ágyamban aludni ismét.
S aztán rossz volt megérkezni a hétköznapokba…
Rossz volt hallgatni a híreket a menekült kérdésről, görög válságról s a többi napi politikai csatározásról.
Rossz volt megélni, hogy hatalmas sorban állással, dugóval lehet csak kijutni Ausztriába, mert egyik sávot lezárta az osztrák rendőrautó. Rossz volt 16.-ként állni a bolt pénztári sorában, hisz nincs elég munkaerő, mióta vasárnap nem lehet nyitva tartani, fel kellett mondani több embernek. ..Nem pakolta be senki a vásárolt cuccokat a táskába, s nem kérdezte meg senki, hogy kivigye-e az autóhoz a táskáimat. Bevágta viszont az orrom előtt az ajtót az az úr, aki elém vágott az ajtóban. -Bocsánat mondtam magamnak, ő vissza sem nézett. Nem mosolygott rám senki. S aztán rossz volt félreugrani két nagy táskával a kezemben egy másik fiatalembernek, aki annyira ki volt gyúrva, hogy ez már zavarta a látását…így bizonyára észre sem vette, hogy én épp ott megyek, ahol ő szeretett volna…Szerencsére sikerült félreugranom, a két táskámmal egyetemben. ( Ő sem mosolygott…azt hiszem, észre sem vett. Örülök, hogy kettőnk közül legalább az egyikünk lát….)
Rossz volt hallani, hogy kedves ismerősömnek 17 év munkaviszony után, 60 évesen mondtak fel, mert leépítés van.
Jó lenne hinni, hogy van még számára szakmai jövő…de neheze tudom hinni ezt.
Jó lenne tudni, hogy biztonságban van a balesetet szenvedett nagymamánk a magyar egészségügyben…de meghallgatva a történeteit, nehezen tudom hinni ezt is.
Jó lenne biztosan tudni, hogy a világban szétszéledni készülő gyerekeimnek jobb lesz ott…
Jó lenne hinni, hogy az itthon maradó gyerekemnek jó lesz itthon…
Jó lenne tudni, merre leszek öreg koromra. A világ melyik csücskében fogok élni, s hogyan?
Jó lenne hinni a megérdemelt, nyugodt öregkorban – de nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy mástól várjam ennek a megoldását. (Még jó, hogy időben találkoztam a DXN -nel . )
Hol jobb? Amerikában, vagy itthon? – cseng a fülemben a napokban olyan sokszor hallott kérdésetek.
Nem tudok válaszolni rá.
Azt tudom csak, hogy bárhol fogok is élni életem utolsó harmadában, én szeretném megválasztani az országot, s szeretném a hazámat választani…..ha lehet. Ha nem lehet, akkor a magamnak megteremtett anyagi lehetőségeket kihasználva a nyugalom után fogok menni. Oda, ahol képesek mosolyogni az emberek, s nem rúgnak bele a másikba, csak mert éppen arra járt.
Ja és hogy mit hoztam a bőröndömben, s mit a szívemben?
A bőröndben sok-sok Cordycepses kávét, hogy még tartson kicsit az élvezet, a szívemben pedig megsokszorozva a családom és a hazám szeretetét, s megfűszerezve azt az új barátok szeretetével.
Mert a szeretet sok mindent elviselhetővé tesz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: