Hát vége…vagy csak most kezdődik?

Ülök az autóban…karom féltőn ölel egy kislányt, akit most ott kell hagynom. A karom ölel, a szívem fáj. Megszerettem, fénysebességgel – Ő egy igazi egyéniség – s most el kell mennem. Féltem a hiányomtól. Hogy fogja megérteni, hogy hova tűntem? – de aztán már nem félek, mert tudom, a kicsi  szívében tudja, a távolság nem akadálya a szeretetnek.

Ülök a reptéren és ismét az embereket figyelem.  10 hete egy másik reptéren kezdődött a kaland. Akkor nagyon féltem, mert még soha nem jártam ilyen messze a családomtól, egyedül – de éreztem, mennem kell.

Éreztem, hogy most ez a feladatom, s mint mindig az életemben, ha feladat volt, mentem. 

Feladat volt – s nagy kaland lett belőle. Az én nagy kalandom, távol a családomtól, egy másik világban, egy másik földrészen. Az irigyelt Amerikában, ahol – innen nézve – kolbászból van még a nem létező kerítés is.

Ülök a repülőn, s kigyullad a figyelmeztető jel: biztonsági öveket bekapcsolni. Valahol a Sziklás hegység felett repülünk. Hatalmas szélvihar dobálja a gépet, s én már-már szégyenlem, hogy nem félek. Kicsit mazochista módon még élvezem is. Élvezem, hogy ezt is megtapasztalhattam – viharban repülni.  

A gépet dobálja a szél, s én tudatosan megélem minden pillanatát ennek a különleges repülésnek. A szívem mélyén érzem, hogy nem lesz semmi baj. 

10 perc, s vége, magunk mögött hagyjuk a szélvihart, s én egy tapasztalattal gazdagabban kapcsolom ki a biztonsági övet.

Ülök egy másik repülőn, s Mr. Cengre várok.

Nem tudom, ki ő, de több száz ember vár rá egy tengeren túli járaton, közel egy órát. Nem indulunk el nélküle. Hálás vagyok Mr. Cengnek, mert a dolgok relativitására tanít. Ha egy órával később indulunk – gondolom én- akkor rövidebb lesz majd a frankfurti reptéren a több órás várakozás. Mások persze dühöngenek, ők már indulnának… Minden relatív, ugye, Mr. Ceng?

Ülök a repülőn, s megélem életem legrövidebb éjszakáját. Fél 11-kor elalszom, s két és fél óra múlva arra ébredek, hogy a stewardess ébresztget a reggelivel. Kint világos van, alattunk felhők, felettünk a nap, a tányéromon valami borzalmas tojásporból készült rántotta…szerencsére legalább a “reggeli”  kávém a megszokott DXN-es kávém.

Ülök a gépen, s nem akar véget érni az út…..fogalmam sincs , mennyi idő telt el. Számolgatnék, hogy hol hány óra van, de aztán feladom. Mindegy is….hisz egyszer csak hazaérek. 

Ülök a reptéren, s az embereket nézem. Európában vagyok. Öltönyös üzletemberek vesznek körül, bármerre nézek Sehol egyetlen cowboy, egyetlen szalmakalap, s nincs játékgép sem a reptéren.

Vánszorognak a percek, de van Wifi, köszönhetően a szolgáltatóm német anyavállalatának. 

Bekukkantok a világhálóra, küldök pár életjelet, s érkeznek az üzenetek. Várnak haza, s ez még türelmetlenebbé tesz. Már “szinte” otthon vagyok, 50 percre Bécstől, s itt kényszerülök 5 órás várakozásra. Illúzióm, hogy gyalog is hazaérnék ennyi idő alatt, csak illúzió. Igy hát ülök a reptéren és várok. Közben nézem az embereket. 

Vajon engem is néz valaki? 

Gyanakodva nézek körbe, de csak az újságjukba mélyedő öltönyösök vesznek körül…nyilván éhesen figyelik a híreket a görög válságról, a menekült ügyről, az angolok EU-s terveiről. Ezek a hírek nekem most “kínaiul” hangzanak, de ezt különösen élvezem.

Ülök a reptéren, majd boldogan ugrom fel, amikor végre felszállhatok a bécsi gépre. 50 perc, s megérkezem a régi életembe. Vagy mégsem? Már nehéz hinni a hazaérkezés valóságában. 

Araszolok a kijárat fele….megérkeztem. Szemem lázasan kutatja fiam jól ismert (szuperjópasis) alakját.

Boldog vagyok, hogy narancssárga pólóban jött elém, így azonnal meg is találtam. Zavart mosolya a régi, nem szereti a nyilvános ölelkezést, de nem ússza meg.  Hisz én vagyok az anyja, jogaim vannak…

A helyzet abszurd. Korosodó anyák szokták izgatottan várni a világnak indult gyereküket a reptéren, nem igy, fordítva. De átlépünk a helyzet abszurditásán, s elindulunk leküzdeni az utolsó akadályt – kijutni a reptéri parkolóházból, átvergődni az útépítésen, s hazagurulni a jól ismert autópályán. Már most “otthon vagyok” érzésem van, annyiszor jártam már erre.

Az igazi persze az, amikor lekanyarodunk a mi kis utcánkba, s beparkolunk a ház elé.

Azonnal visszazökkenek – az elmúlt 10 hét álomnak tűnik, de a szívemben mély nyomokat hagyott – igy hát tudom, hogy tényleg megtörtént, tényleg velem történt mindez. Eltölthettem 10 hetet Amerikában.

Sokat tanultam, nagyon sokat.

Elsősorban azt, hogy ha hagyom, hogy a félelem és a kishitűség irányítsa a döntésemet, soha nem indulok neki. Hatalmas élménnyel lettem volna szegényebb – s azt hiszem, soha nem bocsájtottam volna meg a gyávaságot magamnak.

Az ember sokkal többre képes, ha le tudja gyűrni a félelmet, s megtenni az első lépést. Ha képes hinni magában.

“You can do it ” – mondja az amerikai.

“You can do it”  – most már könnyebben elhiszem én is.

“You can do it!” – Te is meg tudod csinálni!  Hallod? – Neked mondom, aki ezt most olvasod….

Mindig véget ér valami, s mindig elkezdődik valami más.

Kiváncsian várom, hogyan változik meg az életem ennek a tapasztalatnak a birtokában. Mert tudom, nem az vagyok, aki 10 hete elment. Hisz a változás örök az életünkben.