San Francisco – este 10.

Ülök a San Franciscoi reptéren én ismét az embereket nézegetem. Ezt a sportot lassan 24 órája űzöm, de nem tudok betelni vele. 

Az elmúlt 24 órában sokféle nációval találkoztam, de egy közös volt bennük: mindannyian tartottak valahova ( hisz velük vagy repülőn, vagy repülőtéren találkoztam).

Volt köztük 6 gyerekes indiai család, volt köztük 80 éves nagyi, volt cowboy és volt rabbi. S mit ad az ég, volt egy magyar hölgy is. 

Ági  a bécsi reptérről  Chicagoba induló repülőn lépett mellém, félhangosan tanakodott magával,  nem sejtve, hogy értem amit mond, – vajon az ő helyén ülök-e ?  Amikor visszaszóltam magyarul,   – hogy nem, a sajátomon ülök -nagyon boldog volt. Negyedszer megy ki a Chicagóba házasodott lányához, de elmondása szerint még soha nem találkozott magyarokkal a gépen. Nagyon örült nekem, s én meg persze ennek örültem. Két nagymama nekiindul  a nagyvilágnak, egymást támogatva, hisz ha menni kell, akkor mi megyünk. Nincs mese…

10 és fél óra alatt sok mindent megtudtunk egymásról, barátként váltunk el.

A chicagoi járat nagyon kényelmes volt, ezt akkor tudtam igazán értékelni, amikor már a san franciscoin ültem. Szorosan, beszorítva az ablakhoz, egy nagydarab – jobb napokat látott “cowboy” mellett. Persze nem volt vele semmi baj, nagyon kedvesen segítette a csomagomat feltenni, megkérdezte, honnan jöttem. Budapestet ismerte Magyarországból, ennek is nagyon örültem. Kedvesen ajánlgatott látnivalókat a környéken, ahova megyek.

Közel 5 órát ültem mellette, s amikor harsányan nevetett a fiam kedvenc sorozatát nézve, már-már otthoni hangulatot teremtett.

Most a San Francisco repterén ülök, bólogató emberek közt.. Végre sötét van, az elmúlt 24 órát végig világosban töltöttem. Érdekes élmény volt szembe menni az idővel.

Még egy véghajrá, egy órás út Rénoig, s onnan 50 km kocsival. Nem vagyok fáradt, elvégre otthon most van reggel. Fel kell kelnem, pedig le sem feküdtem. 🙂

Most már bevallhatom,  voltak nagyon rossz óráim is indulás előtt, nagyon féltem az ismeretlentől, de mindez alaptalannak bizonyult.

Ismét jó leckét kaptam a saját határaim rugalmasságáról.

Fotók még nincsenek, de a telefonomon már vannak, sőt a fel és leszállást is levideóztam. Már csak fel kellene ide varázsolnom valahogy.

Ígérem, nem marad el!