Elindultam

Itt ülök a bécsi reptéren, s várom a chicagoi járat indulását. Közben nézem az embereket. Figyelem őket,  s azt játszom, hogy próbálom kitalálni, kik ők. Velem szemben egy indiai férfi ül, 70 körül lehet, s egy agyon olvasott könyvet lapozgat. Illetve nem is lapozgatja, teljesen elmélyülten olvassa. Biztos vagyok abban, hogy szóról szóra ismeri már minden mondatát. Ez persze nem zavarja őt, sokkal inkább magabiztonsággal tölti el. Egyfajta biztonságot ad neki ismert dolgokkal tölteni az időt, idegenben.

A könyvek varázsa erre is képes. Otthonossá tenni a barátságos, de idegen repterek váróit. 

Hátam mögött egy hölgy, 80-nál egész biztosan több. Ő Macbookján szörfözik a neten, ugyanolyan elmélyülten, mint az előbbi úr. Haja ősz, teste szikár, de erős, tekintete okos. Magabiztosan ül a helyén, azt sugározva, rendszeres vendége a reptéri váróknak.

A szomszéd boxban egy anyuka, két kisgyerekkel. A nagyobbik lehet akkora, mint Lili unokám. A pici meg még csak pár hónapos. Na, őt nem irigylem. Biztosan nem lesz könnyű az út. Igaz, annál nagyobb a megérkezés öröme. 

Magyar szót nem hallok. Igaz, én sem beszélek, rólam sem látszik, honnan jöttem. 

Nem baj…ha kaland, hát legyen igazi!

Arra az önmagamra gondolok, aki majd visszafele utazik 6 hét múlva és büszke magára, hogy megcsinálta….az is én leszek. Egy nagymama a XXI. századból, XX. századi lélekkel, de XXI. századi feladatokkal. 

Egy óra van még a gép felszállásáig, lassan majd felkerekedem…eyg gyors mosdólátogatás,  s jöjjön, aminek jönnie kell.

Hallotok még rólam….