Szeretnénk eljutni A-ból B-be. Mit teszünk?
Ha ismerjük az utat, akkor csak elindulunk, s kész. Folyamatosan haladva, megfelelő erőfeszítéssel előbb utóbb odaérünk. Persze a tempónk sok mindentől függ, például attól, hány akadállyal találkozunk az út során. Ha jól választjuk meg az időpontot és nem a csúcsforgalomban megyünk, vagy ha ismerjük a legrövidebb utat, sok időt spórolhatunk.
De mi van, ha nem ismerjük az utat?
Legtöbben ilyenkor külső segítséget veszünk igénybe. Régen ez úgy nézett ki, hogy megállítottunk olyan valakit, akiről feltételeztük, van helyismerete, s megkérdeztük. ( „Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?” )
Mi nők hajlamosak vagyunk még ma is erre , hisz ez egy gyors és egyszerű megoldás. Útbaigazítást kérni. A férfiak viszont jobban szeretik a modern megoldásokat, s ebből ma van bőven választék.
Ma ott vannak a segítőink: a google maps, az okos telefonok, a GPS-ek. Segítenek eljutni A-ból B-be, ugyanakkor valahogy a tájékozódó képességünk meg romlik közben, nem? Ráhagyatkozunk a szerkezetekre, s aztán amikor valami gond van a technikával, rájövünk, hogy hiába jártunk arra a GPS vezetésével már többször, olyan mint ha még soha nem lettünk volna ott. Valahogy nem ismerős semmi, nincs aki irányt mutasson, s mi már rég elvesztettük a képességünket, hogy önállóan tájékozódjunk. Kérdezni meg olyan ciki 🙁
S mi van az életünkben, ha el akarunk jutni A-ból B-be?
Szoktunk eltévedni? Ott is megvannak a kütyük, amelyek észrevétlenül leszoktatnak bennünket az önálló tájékozódásról?
Meg bizony! Úgy hívják ezeket, hogy TV, facebook, internet.
A belőlük felénk áramló sok téves információ, rossz értékrend könnyen félrevisz bennünket, s eltérít a saját céljainktól. S mindezt észre sem vesszük. Egyszerűen csak észrevétlenül belopózik a szívünkbe az irigység, a sok gazdag és gondtalan plazacica láttán..szeretnénk fiatalok és nádszál vékonyak lenni, gondtalanul kávézgatni, vásárolgatni, semmitteni, mert ezt látjuk a sorozatokban, s nekik olyan jóóóó! Bezzeg nekünk ott a nem szeretem munkahelyünk, ott a rohanás a gyerekért az oviba, suliba, a tömegközlekedés, s otthon vár a mosogatás, amire reggel már nem jutott idő.
Sehol egy plaza, egy gondtalan kávézgatás, vásárolgatás, sehol egy tengerpart. Milyen boldogtalan az élet!
S akkor történik valami : elromlik a GPS…
S el kell igazodnunk a saját életünkben egyedül, a megszokott hang nem mondja: 200 méter múlva forduljon balra.
Ha eltévedünk, senki nem tervez újra, ezt magunknak kell megtenni. S hogy örülünk, ha szembe találkozunk egy ” Toldi Miklóssal” – aki megmondja, “melyik út megyen itt Budára? “
Mennyivel egyszerűbb, ha készítünk egy tervet, amiben benne van a megtenni kívánt útvonal, s benne van egy vészforgatókönyv arra az esetre, ha eltévednénk!
Ha nagyvállalatnál dolgozunk, megszoktunk már, hogy tervek vannak, amelyek mentén haladni kell , amelyeket egész évben figyelni kell, s ha eltérés van, cselekedni kell.
Miért is csinálja ezt egy vállalat? Mert szeretné a legkisebb erőforrással a legnagyobb hasznot elérni.
Magánemberként nem szoktunk nagyon terveket készíteni, pedig hát miért is ne tehetnénk?
Életünkben sem baj, ha a optimalizáljuk az erőforrásaink felhasználását, a legnagyobb eredmény reményében.
( Gondoljunk csak vissza rá, milyen ügyesen tudjuk ezt csinálni az anyóssal kapcsolatban! – csak annyit teszünk bele a kapcsolatba, hogy az még pont működőképes maradjon, hogy fel lehessen hívni, ha lázas a gyerek, hogy vigyázzon rá, de a szilveszteri buliba nem hívjuk meg. Pontosan be tudjuk lőni a szükséges és elégséges törődést 🙂
Nem baj, ha vannak terveink, leírt céljaink a magánéletünkben sem! – mert akkor nem fogunk kétségbe esni, amikor elromlik a “GPS”, hanem újratervezünk mi magunk.
Itt van lassan az év vége, jó időpont arra, hogy végiggondoljuk, mit is szeretnénk magunknak 2015-ben?
Persze írhatunk a Jézuskának is, de nagy valószínűséggel inkább magunknak kell megdolgozni a céljainkért. 🙂 – ami azért nem baj, mert nagyon jó érzés, amikor az ember kipipálja a listáján az elért dolgokat. Sokat használ az önbecsülésünknek 🙂
