A kérdésre a válasz látszólag nagyon egyszerű. Mert szeretünk élni, mert nem tudjuk, mi jön a halál után. Félünk attól, hogy semmi. Félünk elveszíteni mindazt a jót, amit ad nekünk az élet. Családunk szeretetét, a mindennapok örömeit, az ismert dolgokat.
Félünk az ismeretlentől. Félünk attól, hogy halálunk után nem marad belőlünk semmi. Félünk attól, hogy esetleg valaki tényleg megbüntet bennünket mindazért a hibáért, amit életünkben elkövettünk.
Féltjük a szeretteinket a fájdalomtól. Féltjük őket a szenvedéstől, amit hiányunk fog okozni nekik.
A halálhoz való hozzáállásunk az évek múlásával nyilván változik. Van akiben csökken a félelem, van akiben nő. Mindegyikre láthatunk példákat.
Persze a szürke hétköznapokban, főleg a fiatalabb éveinkben nem nagyon foglalkoztat bennünket a halál gondolata.
Más a helyzet, amikor jön egy komolyabb betegség, vagy a környezetünkben elmegy valaki, aki hasonló életszakaszban volt, mint mi.
Ezek mellbevágó, elgondolkoztató helyzetek. Talán kicsit arra ösztökélnek bennünket, hogy jobban becsüljük az életet – na és arra, hogy átgondoljuk a halálhoz való viszonyunkat.
Elgondolkodjunk elkerülhetetlenségén, s dolgozzunk az elfogadásán.
Ez az év sajnos sok temetést hozott a mi életünkben is. Halottaink nagyobbik része nem érte el a hetven évet.
Ők azok, akik az élet tiszteletére tanítanak bennünket. Az élet tiszteletére, a mai nap megbecsülésére és a halál elfogadására.
Mary Elizabeth Frye 
“Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog…
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: