Sokan mondták, hogy nem vagyok egészen normális. Sőt mi több, volt, aki egyenesen őrültnek nevezett. Ez persze engem nem zavart, csak mosolyogtam. 🙂
S még többen gratuláltak. Nagyon sokan! Olyanok is, akikről nem is gondoltam, hogy figyelik ezt a blogot.
Mindenki a miértet firtatta, s sokszor láttam értetlenséget a szemekben akkor is, amikor válaszoltam a miértre.
Sokféle kész válasz volt a tarsolyomban, ezek általában részigazságok voltak. Néha viccesek, máskor komolyak, ahogy éppen a kedvem hozta. Az igazi okot azonban kevés embernek mondtam el, pedig ez volt az az ok, amiért egyáltalán elkezdtem a felkészülést. S ez így van rendjén.
Hogy ez a miért milyen erős volt, ezt csak az elmúlt napokban értettem meg.
Sok tanulsága volt az öt napnak. Némelyik kisebb, más nagyobb tanulság.
A legtöbbet a célokról tanultam. Arról a húzóerőről, amit egy jól megválasztott, optimális méretű cél képes generálni. Hogy mekkora az optimális méretű cél? Elég nagy ahhoz, hogy érdemes legyen érte hajtani, de nem túl nagy ahhoz, hogy elérhetetlennek tűnjön. Éppen reális.
Ez az erő hajtott már nyáron, a felkészülés idején is, s ez az erő hajtott a szakadó esőben, a tűző napsütésben. Ez az erő segített át a holtpontokon, s ez az erő segített abban, hogy egy reménytelennek gondolt helyzetben mégis felálljak a padról, s elinduljak. Meg kellett tapasztalnom, hogy ott van ez az erő bennem, s képes vagyok mozgósítani, ha jó célt találok.
Sok helyzetet megéltem ebben a 3 hónapban.
Megéltem, milyen visszafordulni a cél előtt. Sokszor olvasunk Facebook okosságokat arról, hogy nem szabad feladni, hisz nem lehet tudni, nem épp a cél előtt vagy-e? Nagyon érdekes ezt megtapasztalni. Éppen így jártam, amikor nem találtam meg a kilátót, s éppen az utolsó kanyar előtt fordultam vissza.
Megértettem, – illetve a bőrömön megtapasztaltam, s így tényleg megértettem, – milyen gyakran összekeverjük a célt és az eszközt. Hajszál pontosan éreztem a különbséget aközött a gyaloglás közt, amikor a napi 20 km-t úgy teljesítettem, hogy A pontból elmentem B pontba , illetve aközött a gyaloglás közt, amikor csak oda-vissza -oda-vissza mászkáltam, csak hogy meglegyen már a 20 km.
A jó cél tényleg húz. Értelmet ad a küzdelemnek, s ezzel olyan erőforrásokat mozgósít bennünk, amiknek a létezéséről sem tudtunk.
Megtapasztaltam ( többször is ), hogy egy-egy rossz döntésnek milyen sok negatív következménye lehet. Többször elkövettem azt a hibát, hogy nem voltam elég körültekintő, nem mérlegeltem minden tényezőt, s a meghozott döntés nagyon kellemetlen helyzetbe hozott. Igy jártam, amikor Tómalomról begyalogoltam a városba, de így jártam az utolsó nappal is. Rosszul választottam meg az útvonalat, mert nem voltam körültekintő, csak a csodás szőlőmezőket néztem, de nem néztem az út minőségét, nem számoltam a 30 fokos meleggel, s a leülési lehetőség teljes hiányával. Ha körültekintőbben választok útvonalat, akkor nem gyalogolok 6,5 km-t oda és 6,5 km-t vissza tűző napon egy olyan úton, ahol az aszfalt minősége katasztrofálisan rossz, s nem lehet leülni az út mellett sehol.
Sokat tanultam a döntéseink következményeiről, a felelősség vállalásáról.
Tanultam arról is, hogy milyen sok apró örömforrás vesz körül bennünket. Ezek mellett a napi rohanásban nagyon gyakran úgy megyünk el, hogy figyelemre sem méltatjuk ezeket, pedig sok apró örömet találunk a hétköznapokban. Kár ezekre nem figyelni. Lehet tudatosan keresni a mindennapokban ezeket az örömforrásokat!
Tanultam arról is, hogy példámmal tanítok másokat. Nem mindegy tehát, hogy mit teszek, hogyan élek, hisz nem tudhatom, kik figyelnek rám. A gyerekeim mindenképpen. Nagyon jó volt értesítést kapni arról, amikor sikerült mozgásra inspirálni másokat. 🙂
Tanultam az apró lépésekről, amik előre vittek akkor is, amikor el voltam keseredve. Tudtam, nem szabad abbahagyni a lépegetést, s bár nehéz kitartani akkor, amikor az ember úgy érzi, nem halad előre, de egyszer csak a horizont peremén felbukkan a cél, s ebben a pillanatban értelmet nyer minden kínlódás. Ha képes vagy csukott szemmel látni a horizontot, akkor könnyebb kitartani!
Sokat tanultam a félelem pszichológiájáról is. Bénító erejéről, a erőelszívó képességéről. Hamar megértettem, mennyire fontos – ne hagyjam, hogy a félelem irányítson, hisz azokban a pillanatokban, amikor ez nem sikerült, rohamosan fogyott az erőm, s éreztem a feladás vágyát.
Nem irányíthat a félelem! Kettőnk viszonyában én vagyok a főnök! – nem volt ez könnyű lecke!
Összességében amit nyertem :
- büszke vagyok magamra, hogy megcsináltam
- büszkék rám a gyerekeim, a családom, s nekem ez nagyon nagy érték
- más emberek tisztelete
- a siker érzése
- önbecsülés
- kitágultak a határaim
- megértettem, mert megtapasztaltam önmagam miértjeit.
- jobban ismerem magam, mint 3 hónappal ezelőtt
- sokat fejlődött a bátorságom
- kitartásomra tudtam támaszkodni.
- megváltozott a hozzáállásom több dologhoz is.
- magabiztosabb lettem
- jobban bízom önmagamban
- újabb erőforrásokat fedeztem fel magamban
Biztosan vannak még dolgok, amik most nem jutnak eszembe, s meggyőződésem, hogy egy ilyen vállalkozásnak hosszú távú pozitív hatásai – s mellékhatásai – vannak.
Ma ismét gyalogoltam 10 km-t . 2,5 órába telt. 3 hónapja, ha lóg az eső lába, akkor egész biztosan nem indultam volna neki. Ma fel sem merült, hogy itthon maradjak az eső miatt. Vittem az esőkabátot, s kész. A 2,5 órából 1 órát eset, ebből az utolsó fél órában nagyon. Nem zavart, mert már nem az az ember vagyok, aki 3 hónapja voltam. Sokat tanultam azóta. Magamról, a határaimról, a tűrőképességemről.
Megértettem, miért mennek el az emberek többszáz km-es zarándokutakra. Egyfajta státuszszimbólum lett az El Camino végig gyaloglása. Biztos, sokan státusszimbólumból indulnak neki, de abban is biztos vagyok, hogy más emberként térnek vissza.
Már töröm a fejem a következő kihíváson!
Mai fotóim így a végére, szeretettel:
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: