A tanulságok…

Nos, megcsináltam..most kicsi űr van a bennem,  de csak egy pillanatra, hisz ez a 100 km-es túra csak egy állomás volt az életemben, menni kell tovább.

Pénteken este 6-kor értem haza, s ért véget ezzel egy 3 hónapos kísérlet. Másnap egy két napos rendezvényre indultam a Balatonra, ahol 200-250 ember volt jelen, velük dolgozom egy hálózatban, s meglepett, milyen sokan követték nyomon ezt a nagy kalandot, amit bevállaltam azon a bizonyos Pünkösd vasárnapon.

Persze ment az ugratás, is, sokan kérdezték, gyalog mentem-e Tihanyig, de nagyon sokan megkérdezték, miért is csináltam. Persze mindenfélét válaszoltam, próbáltam humorosra fogni a dolgot, de most leírom, miért is csináltam és mit tanultam ebben az öt napban.

Csinálni akartam valamit. Valami szokatlant, valamit, ami igazán próbára tesz, mert tudnom kellett, képes vagyok-e rá. Tudnom kellett, hol vannak a határaim, tudok-e tartósan és a körülményektől függetlenül a komfortzónámon kívül lenni… Tudnom kellett, mennyit bírok és mekkora bennem a kitartás. Képes vagyok-e 100 km-t megtenni 5 nap alatt, tekintet nélkül arra, hogy esik, fúj, vagy éppen 30 fog van? Egyszerűen csak tudnom kellett!

Biztos vagyok abban, hogy nem csak én szoktam megállni néha és önvizsgálatot tartani. Ki is vagyok, mire vagyok képes?

Ha nem szoktad , javaslom, próbáld ki…tapogasd ki a határaidat, a tűrőképességed határait. Bármikor lehet olyan élethelyzeted, amikor ez az ismeret, tapasztalás  fog erőt adni Neked! Erőt adni a tovább lépéshez, a túléléshez, az előtted álló feladatokhoz. S akkor majd hálás leszel magadnak , hogy akkor, ott kipróbáltad magad. S kapsz egy viszonyítási pontot a saját életedhez .  🙂 

Egész nyáron minden lehetőséget megragadtam arra, hogy eddzek. Gyalog mentem akkor is, amikor régebben beültem a kocsiba, s gyalog mentem oda is, ahova nem szoktam. S persze mentem túrázni, amikor csak tehettem. Az idegen helyek felfedezésének izgalma sokszor hajtott előre.

Augusztus végén aztán egyszer csak azt éreztem, készen vagyok. Erős belső késztetést éreztem, hogy induljak. Sokat nem is lacafacáztam, kinéztem a hetet és vártam, hogy eljöjjön a hétfő reggel. Izgatott várakozás volt bennem – s minden nap megnéztem az időjárás előrejelzést.  Minden nap – s ahogy láttam, hogy egyre valószínűbb az eső, egyre inkább elbizonytalanodtam . Nőtt bennem a bizonytalanság, s ezzel együtt a félelem. Menjek? Vagy halasszam tovább egy héttel? Közben persze szidtam magam, miért is teszem ki magam ilyen kihívásoknak? – de a szívem mélyén tudtam, hogy úgyis menni fogok…mert nem akarom azt az érzést megélni, hogy feladtam.

Hétfőn reggel szakadó esőben indultunk, végül 6 órát gyalogoltam , mindvégig szakadó esőben, a 6-ból 4 órát teljesen átázott cipőben. Lehajtott fejjel mentem egész nap, s hajtott a dac, hogy akkor is kibírom, akkor is megcsinálom! A léptek végtelennek tűnő sora jó lehetőséget adott arra, hogy átgondoljak sok mindent. Az eső monoton kopogása megnyugtató volt, sokat segített, hogy elmélyedjek a gondolataimban.

Ne hidd, hogy nem szenvedtem. Dehogynem! Cuppogott a cipőmben a víz, át volt ázva a ruhám,  fáztam, nem lehetett sehova leülni, de valami belső erő hajtott, hogy lépjek még egyet, aztán még egyet . Tudtam, előbb utóbb elfogynak a lépések és ott fogok állni az ajtónk előtt.

Tudtam, hogy hova tartok és azt is tudtam, mindegy, mennyi idő lesz megtenni a távot, a 20 km-t mert egyszer csak el fognak fogyni a lépések, amiket meg kell tennem. Egyszer csak odaérek.  Csak ki kell tartanom, nem szabad abbahagyni a lépkedést!!

Ez volt számomra a hétfő tanulsága.

De még sok más dolgot is megtapasztaltam…ezekről majd legközelebb!