Ajándék naplemente

Ma nagyon sajnáltam, hogy nem csúcszsuper fényképezőgéppel közlekedem, mint Gyuri barátom,  vagy Laci, akiket valahányszor látok, mindig ott lóg egy csúcstechnika a nyakukban ( ha lenne még Cocom lista, a fiúk  gépe biztosan rajta lenne 🙂

Szóval, ma sajnáltam, hogy csak egy telefon van nálam, ráadásul eddig azt hittem, jó képeket csinál a telefonom, de ma rájöttem, hogy meg sem közelíti a jó minőséget.

Fél 8 volt, amikor elindultam kerekezni egyet. Két napig nagymamáskodtam,  Lili uncsikám boldogított, a szó szoros értelmében, így nem mentem gyalogolni sem és kerekezni sem.Ma este azonban már nekiindultam. Sok idő nem volt, hisz 9-kor már sötét van, de azért nekivágtam, s  miután kell a cél, eldöntöttem, kikerekezem Sattendorfba, s megnézem, vannak-e magyar nevek a temetőben a sírköveken. A temető rögtön a falu elején van, nagy volt az élet, amikor odaértem.

Két dolog azonnal feltűnt. Az egyik a bejárat mellett sorakozó locsolókannák szép rendje, a másik pedig az, hogy mindenki köszönt, ahogy beléptem a temetőbe. Nem méregettek gyanúsan, hogy mit fotózgatok , csak rám mosolyogtak, s köszöntek. Csak úgy röpültek felém a grüszgottok 🙂 – s persze én is lelkesen grüszgottoltam, ahogy illik.

Körbementem a sírok közt, s szemet szúrt egy név: Pinter. Nagyon sok sírkövön olvastam ezt a nevet. Lehet, hogy pár évtizede itt minden második házban Pinérék laktak?

A temető szép volt, rendezett, nem is találtam elhanyagolt sírt. A havasi gyopár pedig diszkréten figyelmeztetett: ne feledjem, Pintérék ide, vagy oda, én most egy osztrák temetőben járok.

A nap lassan, de biztosan lebukott a felhők mögé, ideje volt visszaindulni.

Ahogy kerekeztem Ágfalva fele,  s a távoli Schneeberg körvonalaiban gyönyörködtem, egyszer csak előbukkant újra az aranylóan vörös napkorong,  kibújt a felhő alól, s olyan felejthetetlen naplementével ajándékozott meg, amitől csak nehezen tudtam elszakadni. Folyamatosan fotóztam, de a képen messze-messze nem tudták visszaadni a látványt. Gyuri gépére gondoltam vágyakozva, meg Laciéra, de ők nem voltak ott. Pedig a  leírhatatlan látványt nagyon szerettem volna megörökíteni, de csak a lelkemben tudtam  magammal hozni. Meg néhány áta- bota fotón, – de hidd el, a valóság ennél sokkal de sokkal varázslatosabb volt!

Azért ide teszem neked a fotóimat, de javaslom, engedd el a fantáziádat bátran!