Meglepetés program Juliskával.

Üdv, bár azt mondtam, eltűnök pár napra, az élet…az ÉLET, a nagy rendező, másként hozta.  Ma délelőtt volt egy váratlan kalandom Juliskával.

Hogy ki Juliska? Bemutatom neked:

Juliska kb. 35 éves. Végig nézek rajta, s azt látom, hogy alig különbözik a társaitól. Szinte mindene megvan, aminek lennie kell, ha olyan akar lenni, mint a többiek. Élete teljében lehetne, ennek pusztán egyetlen apró akadálya van. Valami hiányzik….valami, aminek sokáig nem volt jelentősége, hisz a többieknek sem volt ez meg, de hát változnak az idők, s bizony aki nem tart lépést a változásokkal, az végérvényesen lemarad.

Sajnos Juliska is így járt. Hogy úgy mondjam, rossz korban született. Olyan korban, amikor még az egyformaság volt a divat. Senki nem akart különlegesnek látszani, az értékeket nem a külsőségekben mérték.  Juliska sem volt különleges. Megbízható volt, stabil és kiszámítható, s ezzel megfelelt az össze elvárásnak, amit támasztottak iránta.  Juliska élvezte ezt, tudta, hogy mit várnak tőle, s tudta, hogy meg tud felelni az elvárásoknak. Nem stresszelt hát különösebben semmin.

Csakhogy megváltoztak az idők, s Juliska hogy úgy mondjam, értékét vesztette. Hiányzott valami, ami benne nem volt meg, s ez a dolog olyan fontossá vált, hogy Juliska nem csak ” csökkent értékű” lett, hanem egyenesen értéktelen.

Nos, ez után a kicsit hosszúra sikerült felvezető után épp ideje, hogy megismerd Juliskát.

Juliska egy ősöreg, váltó nélküli kerékpár, s mi ma együtt megtettünk 15 km-t. Dombnak fel, dombnak le, vidáman, s boldogan. Nem tudom, ki örült kettőnk közül jobban?  Én örültem, mert azt hittem, ma elmarad a mozgás, hisz elutaztam rokonlátogatóba. Juliska viszont annak örült, hogy sok év után végre valaki előbányássza a garázs mélyéről, letörölgeti, megtisztogatja, felpumpálja a kerekeit, s ő újra teljes fényében ragyoghat, még azt is megbocsájtják, hogy nincs rajta váltó.

Hogy is indult a kalandom Juliskával? Mindennek a sógorom az oka 🙂

Gyula mindannyiunk számára jó példa lehet. 63 éves, de nagyon sokat sportol. Régebben túrázott, most a kerékpározásnak hódol. Készül a nagy túrára, hazakerekezni a Duna mellett  a Feketeerdőből.

Minden nap elmegy kerékpározni, persze nem Juliskával, hanem a saját csúcsszuper bringájával. Mondanom sem kell, isteni a kondija, erőnléte.  Simán letagadhat 15 évet, hidd el! Szóval indult kerékpározni, s én óvatosan megkérdeztem, nincs még egy kerékpár? Igy került elő Juliska.

Szépen rendbe tette nekem, s én lesz aminek lennie kell, nekiindultam vele az oda vissza 15 km-es útnak.

15 km nem sok…

Hát, bevallom, Juliska becsülettel helyt állt, de egy-két dombra azért nem tudott felvinni. Voltak emelkedők rendesen, s volt egy gyilkosan hosszú emelkedő szakasz is.  Próbáltam kitartani, s figyeltem magam. Érdekes volt,  ha a következő 10 méterre koncentráltam, nem volt semmi baj, de bizony ahogy felnéztem, s megláttam, milyen messze van még a domb teteje, szinte azonnal elszállt az erőm. Leszálltam és feltoltam. Elgondolkoztató volt, hogy az életben is milyen gyakran járunk így. Túl nagy a feladat, s a félelmeink elviszik az erőnket.  Feladjuk.

A visszaúton már rutinosabb voltam. Tudtam, melyik szakaszon mi vár rám, hisz pontosan emlékeztem, hogy hol voltak kellemes gurulások lefele, Juliska nyergében, s hát nyilván ezek a szakaszok visszafele kemény erőpróbát jelentenek majd. A rövidebb emelkedő szakaszokon ügyeltem rá, hogy beosszam az erőmet. Többször sikerült is. Egyszer viszont elég volt egy váratlan rossz mozdulat…lecsúszott a lábam a pedálról, s kimaradt egy ütem. Ennyi elég volt, hogy ne sikerüljön feltekerni a domb tetejére. Elfogyott a lendület és az erő, s le kellett szállnom. Persze nem örültem, azonnal jött a kudarc érzése, s a vele járó rosszkedv. Battyogtam a sógorom után, jó 5 percig, mire felgyalogoltunk Juliskával a dombtetőre. Visszanéztem és megállapítottam, hogy jó hosszú ereszkedő szakasz volt. Tényleg, hisz az odaúton itt kellett jó sokáig fékezve haladnom, míg Gyula vígan száguldott lefele a csúcsszupi bringán.

Utolérve aztán elmondta, hogy ezt az emelkedőt  a csúcszsuperrel is csak több heti gyakorlás után tudta lenyomni, leszállás nélkül.  Engem meg mennyire bántott, hogy félúton feladtam, s leszálltam Juliskáról.

Elgondolkoztam: nem kellene végre rendet tennem a fejemben? Miért kell lehetetlen teljesítményeket   maximalistaként elvárnom magamtól?

Ezt újra kell gondolnom!

Köszönöm Juliska a közös kalandot, s a tanulságait!