Ma a szokásos útvonalon indultam el, azzal a szent elhatározással, hogy végig megyek a piros jelzésen….hogy mi történt, a végére megtudod.
Indulás a szokott helyről, a szokott időben. Fél 8. Tele vagyok lendülettel, s nagyon várom, hogy a hétvégi “két nap bezárva egy tréningen” – feszültséget ledolgozzam.
Sehol senki, közel s távol egy lelket nem láttam, szabadon szárnyalhatnak a gondolataim. Gyűröm a kilométereket, egyre ügyesebben használva a botot.
A madarak kísérnek és a gondolataim. Kavarognak rendesen, hiszen éppen ( ismét ) nagy döntésekben vagyok. Az élet fintora, mostanában félévente jut egy nagyobb döntés. Hol rosszul sikerül, hol jól, persze a stressz rendesen ott van vele, mint minden döntési helyzetben.
Elérem a farakást, amin a múlt héten a mogorva traktoros dolgozott….hiába voltam kedves, nem viszonozta, a köszönésemet nem fogadta – de legalább szabályos farakást tud rakni.
A harkai lőtérnél megállom pihenni. Csábít a rét, a szénaboglya, ami persze már nem is hasonlít a gyerekkorom szénaboglyáira. Azért megpihenek, kedvem lenne elfeküdni a fűben, s élvezni a csendet, a semmittevést, a nyugalmat. Az embernélküliséget.
Érdekes “létesítményt” találok a bokrok mögött. Valószínűleg a katonák gyakorlatoztak itt, még azokban az időkben, amikor ez az erdőszakasz ( is) tiltott övezet volt, nem lehetett szabadon sétálni ennyire közel az osztrák határhoz. Határőrök voltak, védtek bennünket a külső ellenségtől. Erősnek kellett lenni!
Eszembe jutott, hogy amikor egyetemista voltam, s az egyetemről hazafele tartottam, Győrben leszállva a vonatról mindig láttam felszállni a határőröket….Valahogy mindig félelmet keltettek bennem, s ez a félelem a határőröktől s a határátkeléstől sokáig kísért még akkor is, amikor 25 éve Sopronba költöztünk és szabadabban mehettünk már Ausztriába. A félelmeink, melyeknek eredetét az előző rendszerből hoztuk, sokáig kísértek bennünket. Mi lesz, ha megtudják ..mi lesz, ha meglátják…mi lesz, ha elveszik…
A határőrökről eszembe jutott nagybátyám, aki Sopronban volt katona. Gyerekek voltunk , s ő jött haza eltávozásra. Magasba dobott bennünket, mi pedig boldogan kacagva repültünk a levegőben, s biztonságba éreztük magunkat, mert tudtuk, erős karok vigyáznak ránk.
Érdekes volt a gondolat, hogy nagybátyám is érinthette ezeket a vasrudakat – hogy ezektől volt olyan erős a karja.
Nagyanyánk 6 fiút szült. Három, később két év volt a katonaidő, valamelyik fia mindig a sereg kenyerét ette.. A kitüntető oklevelet, amelyet kapott , amiért 6 fiút adott a haza védelmére, őrzi a családi legendárium. Arról, hogy az erős férfikéz otthon is hiányzik, mert a 6 fiú mellett volt 5 lánygyerek is, nem illett beszélni…
Na de haladni kell tovább, nem lehet a gyerekkorban kalandozni, mert az idő megy, a kilométer meg nem fogy.
Nagy elhatározással álltam fel. Ma igenis végig megyek az útvonalon, hisz muszáj kilépni a komfortzónából, s azt csinálni, amitől félünk.
Oda is értem az elágazáshoz, ahol vissza szoktam fordulni, s pár pillanat gondolkozás után nekiindultam a sűrű erdőnek. Ez az a pont, ahol az út bemegy egy sűrű erdőrészbe, s eddig mindig megrettentem attól, hogy egyedül nekivágjak ennek a szakasznak.
Most azonban elszánt voltam, s azt mondtam, nem engedem, hogy a félelmeim irányítsanak.
Haladtam szépen, az út kanyargott rendesen, nem nagyon lehetett belátni, merre is megyek. kb. 400 métert tettem meg, amikor egy kanyarból kifordulva megláttam egy kunyhót. Emberi kéz építette, bár nem láttam mellette senkit, azonnal sarkon fordultam. Eszembe jutott egy másik kunyhó, amiben egy hajléktalan húzza meg magát…s ugráló gyomorral, gyors tempót diktálva magamnak elindultam visszafele. Hosszú percekig nem mertem még visszanézni sem. Pedig köhögést is hallani véltem. Szedtem a lában rendesen, a félelemem szinte tapintható volt.
Így esett, hogy nem tudtam elérni a kitűzött célt, mert legyőzött a félelmem. – igaz, hogy pontosan mitől is ijedtem meg ennyire, nem tudom. Nem bántott senki, nem láttam ott senkit, csak egy másik hely emléke kísértett.
Hát így jártam ma reggel. Visszafordultam, s közel 6 km megtétele után visszaértem a padomhoz.
Délelőtt vettem egy túrista térképet, hogy megtudjam, hova is visz a piros útvonal. 🙂 – ha már kideríteni nem tudtam.
Milyen jó lenne, ha végre követőim akadnának, s nem kellene egyedül gyalogolnom!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: